menu

Tudatos emberi kapcsolatok

|

Talán semmi nem okoz akkora gondot számunkra, mint a társas kapcsolataink.

Elképzeljük magunkról, hogy milyen lenne az ideális, kedvező én-ünk, majd a számunkra kedves tulajdonságokból egy maszkot, álarcot (vagy ahogy a lélek szakemberei mondják: persona-t) hozunk létre. A tökéletes férj, feleség, családapa-családanya, minta-barát vagy munkatárs álarca. Hiteink és meggyőződéseink által vezérelve felépítjük az imázst magunkról és ezt mutogatjuk környezetünknek: “Istenfélő családapa-anya vagyok, minden vasárnap templomba járok”, “Példás munkaerő vagyok, kiemelten kezel a főnököm”, “Okos vagyok”, “Tájékozott vagyok, mert tudom, hogy mi történt ma a politika színpadán”.

A magunkról kialakított (követendő) képpel ellentétes tulajdonságainkat cenzúra alá vetjük: “nem érezhetek vagy gondolkodhatok így, mert nem helyes – a meggyőződéseimmel ellentétes”, “nem tehetek így, mert nem lenne összhangban a rólam alkotott képpel” – és maradéktalanul száműzzük önmagunk árnyékába: mindazon tulajdonságok bennem, amelyektől irtózom, undorodom, eltűnnek az “árnyék-személyiségemben”. Így, ha valakit gyűlölök, lehet, hogy azért teszem, mert  a szeretetemet nem viszonozták. A nem-viszonozott szeretet pedig könnyen gyűlöletté alakul át. Szélsőséges reakcióim éppen arra mutatnak rá, hogy az általam oly’ gyűlölt tulajdonságok bennem is jelen vannak, de száműztem a tudattalanba, saját árnyék-személyiségembe, nemkívánatosnak nyilvánítottam. Nem csoda, hogy meghasonlottam önmagammal: nem egy személyként élek, hanem bennem él az ideálom, a vágyott “én” álma és ugyanakkor az ellentéte is: a nem-én, minden gyűlölt érzelmem, gondolatom, tettem megtestesítője – önmagam árnyéka. Harcolok veled, miközben valójában önmagam árnyékával, önön elrejtett, szégyenletes személyiségével viaskodom.

Ha találkozunk valakivel, embertársainkkal, akkor előítéleteink szemüvegén keresztül viszonyulunk hozzájuk. “Már ismerem őt – tudom róla, hogy ilyen meg amolyan. Komolytalan, nem megbízható, álnok, veszélyes” – címkéket aggatunk rá. S amikor így skatulyákba zárjuk emberi kapcsolatainkat, akkor a címkék szemüvegén keresztül torzítva látjuk őket.
“Ő nem olyan, mint én. Más dolgokban hisz, mint amik nekem fontosak. Olyan furcsa, eltér tőlem”. – idegenkedünk a mi hiteinkkel ellentétes hitűektől. Olykor annyira idegenkedünk, hogy képesek vagyunk az “egyetlen szent hitem” nevében kardot ragadni és megölni azt, akit tulajdonképpen szeretnem kellene.

Nem furcsa? Sokszor csak azért vágyunk találkozni valakivel, hogy méricskéljünk, összehasonlítsunk, ítélkezzünk. Mert a bennünk levő kis “én”, az ego imádja, hogy összehasonlítgasson, és jól esik neki, ha önmagát magasabb rendűnek, szebbnek, jobbnak, okosabbnak, sikeresebbnek nevezheti, mint embertársát. Az ego versenyezik, aminek a tétje ez: én jobb vagyok, mint te.

Én > Te

De az lehet, hogy ennek fordítottja történik, amikor “én” feltekintek a másikra, mert ő jobb, szebb, sikeresebb – titokban irigykedem rá. Talán kisebbrendűségi komplexusokkal is viaskodom – én nem érek annyit, mint ő.

Én < Te

Bármilyen képletet is használ az ítélkezésből táplálkozó ego, a lényeg az, hogy képtelen egyenrangú, egyenlő partnerként kezelni a másikat, csupán alá- és fölérendeltségi viszonyként.

A másik személyről alkotott fogalmainkon keresztül kapcsolódunk egymáshoz. Nem ember találkozik emberrel, nem lélek találkozik lélekkel, hanem az egymásról alkotott fogalmak, elképzelések ütköznek. “Gyere, találkozzunk, mert az egómnak szüksége van rá.”

Egyesek bókolnak nekünk – s bár zavartan szabadkozunk, titokban mégis igen kellemes érzést okoz: szeretjük azt, aki dicsérő szavakkal illet minket. Vannak, akik megsértenek minket, kínos, elfojtásra ítélt tulajdonságainkra mutatnak rá, ezek iránt ellenséges viszonyt táplálunk. A találkozásaink minőségét mindig megszabják a másik félre aggatott címkéink, előítéleteink.

Pedig valójában mind ugyanazok vagyunk. Szemeink mögött ugyanaz az éber, életre nyitott tudatosság sugárzik, csupán a személyiségünk köntösében különbözünk.

Én = Te

A legnagyobb ajándék, amit adhatsz egy találkozás során: a teljes, osztatlan figyelmed embertársad iránt. Ha befogadó nyitottsággal hallgatod embertársadat, akkor új dimenziók nyílnak meg előtted: meglátod társadban a szenvedő- és örülő embert, a kedveset és szépet. Mert mindenki úgy gyönyörű, ahogy van: az élet egyedi, páratlan virága. Ha befogadó vagy, megnyílsz, életed színesebbé és tartalmassá válik. Az együttérzés, empátia, szeretet minőségeit bontakoztatod ki magadban. Egy idő után lehet, hogy egyszerűen csak kedved támad megölelni egy idegent s azt mondani: “Szeretlek téged, kedves embertársam! Szeretlek, hiszen olyan vagy, mint én. Én és te egyek vagyunk.”


Tedd szokásoddá, hogy éber figyelemmel tiszteled meg az embertársaidat! Ha találkozol valakivel és időt szánsz rá, akkor erre az időszakra teljes, őszinte figyelemmel viszonyulj hozzá. Nyisd meg önmagad és fogadd be teljesen azt a személyt, akivel találkoztál. Ha beszél hozzád, elmédben ne a választ csiszolgasd, hanem engedd be magadhoz a szavakat. S ekkor kapcsolataidban nem az ego találkozik egóval, hanem az emberi szellem önmagával.

Kezdhetek most a gyakorlatot. Nézz mélyen embertársad szemébe, őszintén nyílj meg előtte “Helló! Itt vagyok veled és szívesen hallgatlak téged!” – majd tiszteld meg maradéktalan figyelmeddel őt.

(Részlet Kery Ervin "Éber tudatosság" avagy Ugorj fejest önmagadba! c.  könyvéből) 

Könyveimet itt tekintheted meg.
Cikkeim szabadon megoszthatók a forrás megjelölésével.

               Oldal kedvelése: 

A szerzőről:
A tudat természetét kutatom közvetlen megtapasztalással s a felismeréseimről számolok be a cikkeimben, könyveimben. Bővebben rólam itt olvasható. Könyveim megtekinthetőek, megvásárolhatóak itt. Ingyenes kiadványaimra és hírlevelemre itt iratkozhatsz fel: