Vajon miért gondolkodunk úgy, ahogy gondolkodunk? Vajon miért érezzük azokat az érzelmeket, amelyeket érzünk? S vajon miért cselekszünk a legtöbbször gépiesen, tudattalanul?
~
A legbölcsebb belátnunk, hogy elveszünk a gondolatainkban, teljesen belemerülünk a kényszeres gondolkodásba. Fejünkben egy hang, egy morcos tábornok duruzsol vagy kiabál, kritizál, moralizál, diktál:
belső párbeszédet folytatunk önmagunkkal.
Összerogyunk az elménkben kavargó gondolatok súlya alatt: „Vajon mi lesz holnap? Mi lesz majd velem? Mi lett volna, ha a múltban másképp történt volna?”..
Amikor a múltunk koncain rágódunk vagy a jövőről álmodozunk, nem élünk a testünkben. Nem tudunk önmagunkról, nem vagyunk itt és most, ahol vagyunk. Nem élünk az életben, ami éppen most bontakozik ki, most van; hanem helyette a múltban vagy a jövőben csatangolunk..
S ahogy ezek az elmébe veszett, ködös pillanatok egyre gyakoribbá válnak, fokozatosan elborul a tudatosságunk, lassan megbolondulunk.
Gondoltál valaha is arra, hogy mit jelent "megőrülni", "megbolondulni"? Semmi mást, mint azt, hogy: a valóban létező valóságot elutasítani, helyette az elme elképzeléseit hinni valódinak.
Megőrülsz, ha a fejedben élsz, s nem a valóságban.
Fejünkben folyamatosan csacsog a kis én, a hangjától szabadulni nem tudunk, s átszínezi a valóságot a saját hitei és elvárásai szerint..
~
Csak úgy záporoznak ránk az elvárások: kultúránk hangja diktálja, hogy mit gondolhatunk, hogyan kell éreznünk és mit cselekedhetünk.
Álarcokat, maszkokat készítünk, s eljátszuk mindennapi szerepeinket: a menőt, az okosat, az apát, az anyát, a szeretőt, a keményen dolgozó kisembert vagy a mindent kontrollálni vágyó vezért.
Van, amiket kívánatosnak tartasz magadban. Ezekből a tulajdonságokból maszkot faragsz önmagadnak, s ezt mutatod fel álarcként: „Nézd, ez vagyok én. Ilyennek mutatom magam. Ilyennek láss engem!”
Amit gyűlöletesnek találsz önmagadban, azt elfojtod, letuszkolod a tudattalanba. A mélyben pedig fortyognak az elfojtott tudattalan tartalmak: ösztöneid, az árnyék-személyiséged s a mély társadalmi programozásaid. Fortyognak nagy erőkkel s csak arra várnak, hogy te összeroppanj, hogy ekkor vulkánként felszínre törnek.
Felülről a társadalmi elvárások nyilai záporoznak, alulról pedig az ösztöneink, elfojtott késztetéseink és társadalmi programjaink támadnak.
Mindeközben mi jól kell érezzük magunkat.. Persze, hogy stresszesek vagyunk, szorongók és boldogtalanok.
Összezsugorodott „kis én”-ként, bőrbe zárt egóként fogjuk föl önmagunkat, s így szünet nélkül gondolkodunk, mert kell, mert fontos. (Vajon tényleg szükségszerű?)
Minden gondolatunk magának követeli a figyelmünket, mindegyik ezt mondja: „Én nagyon fontos gondolat vagyok!”.
Annyira hisztérikusan követeli, hogy nekünk nincs mit tenni: öntudatlanul is gondolkodnunk kell.
Forgatókönyveket írunk, stratégiázunk, akarunk, harcolunk, védekezünk és támadunk – ez az egó, könnyen megtapasztalható.
Az egó csapdájába estünk.
Vajon van kiút belőle?
Egyáltalán mi az egó vagyunk, vagy pedig az, aki tud az egóról?..
Az egó csapdájába estünk.
Vajon van kiút belőle?
Egyáltalán mi az egó vagyunk, vagy pedig az, aki tud az egóról?..
~
Van benned egy rejtélyes valami. Egy önmagadról való tudomás.
Az a tudomás, amely tudja magáról, hogy van, aki tudja benned azt, hogy „vagyok”. Életed során tested sejtjei már számos alkalommal lecserélődtek, tested többször is teljesen megújult, gondolataid és érzelmeid is megváltoztak, de mégis.. mégis..
Van benned valami örök, ami soha, de soha sem változott: a tudatosság, aki tudja önmagáról, hogy itt és most létezik, van.
Nehéz körbeírni fogalmakkal, de könnyen megtapasztalható.
Ha megtanulunk testileg és lelkileg ellazulni, a gondolataink áramlatát megfékezni, a figyelmünket befelé irányítani -önmagunkra, tudatos „Én”-ünkre- akkor könnyedén megtapasztalhatjuk.
A kulcs: könnyedén, spontánul, természetesen megtapasztalható.
Ez a mi lelkünk, emberi szellemünk, ez a tudatosság – bármilyen néven is nevezzük.
Ez a szellem mi vagyunk...
Ez a szellem mi vagyunk...
Ha figyelmünket a bennünk levő szellemre irányítjuk, akkor kilépünk a gondolatok kényszeres áramlatából, kilépünk a számos gondolat hozta gondból, stresszből, megpihenünk önmagunkban, és békésen, boldogan,.. mélységesen élvezzük a tudatosság nektárját..
