Az egyetlen valóság most van – öleld magadhoz!

Gondoltad volna, hogy valójában csak a jelen pillanat létezik? Nincs múlt, csak emlékképek és nincs jövő, csak elképzelések – a múlt és a jövő pszichológiai fogalmak. És mi mégis többnyire a múlt emlékeinek koncain rágódunk, vagy a jövőn aggódunk. Múltban és jövőben csatangolunk, csak éppen ott nem vagyunk tudatosan, ahol valójában vagyunk: itt és most!

Óh, mily’ csodálatos érzés, amikor egy fárasztó munkahét végén, a szabadnapon kirándulni mehetsz. Röplabdázol, focizol, gulyást kevergetsz és kóstolgatsz, arcodat simogatják a meleg nap sugarai, selymes a pázsit, madarak trilláznak.. minden csodálatos. Felszabadult vagy, élvezed a létezés pillanatait. Nem töprengsz a múlton, nem képzelődsz a jövőn, hanem ott vagy, élsz, sugárzol az örömtől. De mily’ fájdalom, amikor a nap lenyugszik, hazatérsz, véget ér a gyönyörű élmény. A fejed megint zakatol a számtalan teendőtől, a problémáktól – a varázs tovaszállt.

Amikor teljes egészében átadod magad a jelen pillanatnak, akkor felhőtlenül gondtalan vagy. De amint a figyelmed nem öleli magához a jelent, úgy megint belemerülsz az elme zavaros gondolatainak örvényébe.

Az ítélkezés-mentesség hatalma

Hajlamosak vagyunk túlságosan is könnyen ítélkezni, címkézgetni. Amióta Ádám és Éva a paradicsomban nekilátott mindennek nevet adni, szerelmesek lettünk a címkézések, kategorizálások, beskatulyázások bonyolult szövedékébe.

Ilyen az ego, a bennünk levő kis én. Csak akkor érzi jól magát, ha szebb, jobb, több, mint valaki más. Bárkivel is találkozik, méricskéli azt, megfigyeli a ruházatát, puhatolózik az anyagi körülményei iránt – hogy majd végül néhány szóval „elembertelenítse” áldozatát: te csúnyább vagy, mint én, rosszabb, szegényebb. S mivel én szebb vagyok, jobb és gazdagabb, mint te, ezért az én értékem nagyobb. Én fontosabb vagyok, mint te. Amikor így a bennünk levő hasonlóságokról elfeledkezik, helyette a különbözőségeket veszi észre, akkor párhuzamokat von, aminek egyenlege:

Én ≠ Te. Én > Te.

És ekkor már maradéktalanul jól érzi magát.

Az is előfordulhat, hogy valaki ennek ellentétét teszi: folyamatosan összehasonlítja önmagát másokkal, hogy bizonyítsa mártírságát: én nem vagyok olyan szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok olyan gazdag, mint más. Velem a sors cudarul elbánt. Értéktelen vagyok. S ebből identitást farag magának: mártír vagyok, áldozat.

Én < Te

Belefullad önmaga sajnálatába s fura módon ettől jól érzi magát.

Légy hálás!

Tényleg olyan sok mindenért hálásak lehetnénk.. de mégsem tesszük. Megfosszuk magunkat a hála nyitott, boldog érzésétől. Mert azt gondoljuk, hogy nincs miért hálásak lennünk. Ez a pillanat nem pontosan olyan, mint amilyennek szeretném.

„Majd hálás leszek, ha sikerül az életemet pályára állítanom! Majd hálás leszek, ha béremelést kapok! Majd.., majd.., valamikor.. hálás leszek, ha az életkörülményeim ilyenek és amolyanok lesznek.” Soha nem leszel elégedett és így: hálás sem..

Ha eléred azt a célt, amelyet kitűztél magadnak, akkor röpke időre talán egyet jót bulizol s néhány pohár vörösbor után egy fergeteges szex-partival ünnepeled meg a sikeredet. De lehet, hogy mindezt csak konszolidáltabban teszed: hazamész, sört iszol, megnézel egy focimeccset – miközben eltelten hátradőlsz és élvezed a siker zamatát, ami a jelenben történik : „De jó. Elértem ezt. Megnyugodtam. Köszönöm, hogy sikerült!”

Aztán nem telik el sok idő s az elméd megint zakatolni kezd: „Annyi tennivalód van még. Nem érsz rá most, hogy élvezd a jelen pillanatot. Itt egy új cél, ezért kell hajtanod!” – s talál is magának jövőbe kivetített, elérendő célt, ebben biztos lehetsz. „Majd akkor leszek hálás, ha ez is sikerül!”

Élj szívből! (Ne csak fejből!)

Az elme stratégiázik, számításokat végez, mindig nyerni akar. Csak a saját (rövidtávú) hasznát keresi és nem képes érző-gondolkodó emberként empátiát, megértést, szeretetet érezni mások iránt.

Amikor felismered, hogy szemeink mögött ugyanaz az emberi szellem csillog – megérted, hogy mindannyian ugyanazok vagyunk. Emberként ugyanúgy örülünk és bánkódunk, lelkesek vagyunk vagy letörtek, kacagunk és sírunk – az érzelmek színes skáláját éljük meg.

Amikor úgy érzed, hogy valaki méltánytalanul bánt veled, megsértett, nem bocsáthatsz meg neki, akkor ismerd fel, hogy ő azt tette, amit - a legjobb tudomása szerint - az akkori tudatossági szintjén tehetett. Ha te is hasonló élettapasztalatok birtokában lennél, ha te is úgy látnád a világot, mint ahogy ő, akkor te is hasonlóan cselekednél. Bocsáss meg neki, és öleld magadhoz az emberi szellem egy másik formába öltözöttjét.

Ha társalogsz valakivel, akkor ne törődj azzal, hogy az elmédben máris a választ fogalmazzad és cizelláld, inkább teljes figyelmeddel fogadd be embertársadat: lényével, beszédével, egyéniségével együtt.

Tudatos emberi kapcsolatok

Talán semmi nem okoz akkora gondot számunkra, mint a társas kapcsolataink.

Elképzeljük magunkról, hogy milyen lenne az ideális, kedvező én-ünk, majd a számunkra kedves tulajdonságokból egy maszkot, álarcot (vagy ahogy a lélek szakemberei mondják: persona-t) hozunk létre. A tökéletes férj, feleség, családapa-családanya, minta-barát vagy munkatárs álarca. Hiteink és meggyőződéseink által vezérelve felépítjük az imázst magunkról és ezt mutogatjuk környezetünknek: “Istenfélő családapa-anya vagyok, minden vasárnap templomba járok”, “Példás munkaerő vagyok, kiemelten kezel a főnököm”, “Okos vagyok”, “Tájékozott vagyok, mert tudom, hogy mi történt ma a politika színpadán”.

A magunkról kialakított (követendő) képpel ellentétes tulajdonságainkat cenzúra alá vetjük: “nem érezhetek vagy gondolkodhatok így, mert nem helyes – a meggyőződéseimmel ellentétes”, “nem tehetek így, mert nem lenne összhangban a rólam alkotott képpel” – és maradéktalanul száműzzük önmagunk árnyékába: mindazon tulajdonságok bennem, amelyektől irtózom, undorodom, eltűnnek az “árnyék-személyiségemben”. Így, ha valakit gyűlölök, lehet, hogy azért teszem, mert  a szeretetemet nem viszonozták. A nem-viszonozott szeretet pedig könnyen gyűlöletté alakul át. Szélsőséges reakcióim éppen arra mutatnak rá, hogy az általam oly’ gyűlölt tulajdonságok bennem is jelen vannak, de száműztem a tudattalanba, saját árnyék-személyiségembe, nemkívánatosnak nyilvánítottam. Nem csoda, hogy meghasonlottam önmagammal: nem egy személyként élek, hanem bennem él az ideálom, a vágyott “én” álma és ugyanakkor az ellentéte is: a nem-én, minden gyűlölt érzelmem, gondolatom, tettem megtestesítője – önmagam árnyéka. Harcolok veled, miközben valójában önmagam árnyékával, önön elrejtett, szégyenletes személyiségével viaskodom.

Életed filmjének szemlélője

Belekábultunk életünk filmjébe

Tudod, érzed, hogy van benned „valami”, amit léleknek, önvalónak, szellemnek, intelligenciának, felsőbb én-nek is nevezhetsz:

Ez a tudatosság.

Az a tudomás, amelyik érzi és tudja, hogy "vagyok, létezem, élek”. Az, amelyik most kitekint a fejedből, a szemeiden át látja ezeket a sorokat és megérti a mondatok értelmét.

Itt és most vagyok. Élek. Létezem

Fogalmam nincs arról, hogy ki vagyok, mit kéne tennem, hogyan tovább és mi célja mindennek. Teljesen belekábultam a sok rólam szóló elképzelésbe: hogy ki vagyok én, kinek kellene lennem, miként kellene élnem, mit gondolhatok, és mit mondhatok. A személyiségem álarcait hordom magamon, mint a szerepeit játszó színész. Már nem tudom, hogy a sok-sok társadalmi elvárás mögött ki vagyok.

Rohangálunk, pörgünk ebben a magunk alkotta világunkban, hogy még több dolgot magunkénak tudjunk és még többé váljunk. A fejünkben ezernyi gondolat örvénylik folyamatosan, érzelmek sorát kell elszenvednünk és mélyen boldogtalanok vagyunk.

Szenvedünk.