Tényleg olyan sok mindenért hálásak lehetnénk.. de mégsem tesszük. Megfosszuk magunkat a hála nyitott, boldog érzésétől. Mert azt gondoljuk, hogy nincs miért hálásak lennünk. Ez a pillanat nem pontosan olyan, mint amilyennek szeretném.
„Majd hálás leszek, ha sikerül az életemet pályára állítanom! Majd hálás leszek, ha béremelést kapok! Majd.., majd.., valamikor.. hálás leszek, ha az életkörülményeim ilyenek és amolyanok lesznek.” Soha nem leszel elégedett és így: hálás sem..
Ha eléred azt a célt, amelyet kitűztél magadnak, akkor röpke időre talán egyet jót bulizol s néhány pohár vörösbor után egy fergeteges szex-partival ünnepeled meg a sikeredet. De lehet, hogy mindezt csak konszolidáltabban teszed: hazamész, sört iszol, megnézel egy focimeccset – miközben eltelten hátradőlsz és élvezed a siker zamatát, ami a jelenben történik : „De jó. Elértem ezt. Megnyugodtam. Köszönöm, hogy sikerült!”
Aztán nem telik el sok idő s az elméd megint zakatolni kezd: „Annyi tennivalód van még. Nem érsz rá most, hogy élvezd a jelen pillanatot. Itt egy új cél, ezért kell hajtanod!” – s talál is magának jövőbe kivetített, elérendő célt, ebben biztos lehetsz. „Majd akkor leszek hálás, ha ez is sikerül!”
Amikor örültél a sikerednek, amikor hálás voltál, akkor belül ellazultságot éreztél („Ez is sikerült, most pihenhetek egy kicsit!”), átengedted magad a jelen pillanatnak: a madarak szebben csicseregtek, az égen még melegebben sütött a nap, a virágok még káprázatosabbak voltak, sőt.. még a máskor kiállhatatlan szomszédod is kedvesebbnek, „emberibbnek” tűnt. Ellazultan, békésen, nyugodtan és befogadással átadtad magad a jelen pillanatnak. Megnyíltál előtte, hogy befogadhasd annak teljességét, szépségét. A jelen pillanat varázsában éltél.
És akkor jött az elme az elérendő céllal s – bumm! – ripityára zúzta szét a kellemes-boldog jelenlét szépségét. Újra lázasan tervezel, pörög az agyad, fáj bele a fejed, feszült vagy és szenvedsz.
Tapasztald meg a hálaadás csodáját! Lazítsd el magad, tárd szét a karjaidat, szívd magadba a levegőt és sóhajts egyet:
„Óh.. köszönöm! Köszönöm, hogy élhetek. Hálás vagyok!”- és sorold fel mindazt, amiért hálásnak érzed (vagy érezhetnéd) magad.
S amint a hálaadás gyakorlatát végzed, valami csoda történik: a feszültséged feloldódik, a korábban kicsire zsugorodott, aggódó és féltő generális (ego) elhalványodott, akár tova is tűnt. Megnyíltál, befogadtad és magadévá tetted a világot, teljes szépségében – úgy, ahogy van. Nyitott, békés, boldog szemlélődőként ébredsz fel az elme álmából. Nem harcolsz az Univerzummal, hanem magadhoz öleled és ekkortól a Mindenség segít téged: apró csodákkal, örömökkel – amelyekért újra hálás lehetsz.
Mosolyogj most! Tárd ki a karjaidat, szívd be magadba a levegőt, s egyúttal öleld magadhoz a jelen pillanatát. Sóhajts egy nagyot: „Köszönöm. Mindent köszönök!”
(Részlet Kery Ervin "Éber tudatosság" (Ugorj fejest önmagadba!) c. könyvéből)
