Nem az életed története vagy! (Hanem az életed filmjének tudatos nézője és szereplője..)

Ha találkozol egy ismeretlennel s bemutatkozol, akkor egy hosszú-hosszú élettörténettel rukkolsz elő:

„Látod, ez vagyok én.

Ezek az emlékeim magamról, ilyen voltam kisgyerekként, majd ifjúként. Itt tanultam, itt dolgoztam, s most -látod- 30 éves nő vagyok, családanya, feleség.. Ez a munkahelyem, ez a beosztásom, ezt gyűjtöttem össze magamnak – ez vagyok én. Most már mindent tudsz rólam: ez vagyok én. Mindannak az összessége, amire emlékszem az életem filmjéből. Annak a sok gondolatnak az összessége, amiket gondoltam és elhittem magamról. Én vagyok a nevem, a foglalkozásom, a státuszom, a vagyonom, s én vagyok a vallásos és politikai meggyőződéseim összessége is – én vagyok az élettörténetem. Ilyen sokrétű vagyok. Ez vagyok én..”

De vajon csak a magadról vallott hiteid összessége vagy?

A kvantumfizika újra felfedezi .. Istent!

Dr. Amit Goswami a kvantumfizika egyik atyja, meggyőződése szerint az elsődleges valóság maga a Tudat, s a Tudat teremti az anyagi valóságot. Kvantumaktivistaként határozza meg önmagát, könyveket ír, előadásokat tart, ismeretterjesztő filmekben szerepel. Ilyen meglepő kijelentéseket tesz: "Csak a tudat létezik, és semmi más nincs rajta kívül" vagy "Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a tudomány berkein belül újra felfedeztük Istent. A tudat az összes létező alapjának tekinthető, amely egyúttal azonos az ősi szellemi hagyományok Isten-képzetével is", illetve "Az Univerzum a tudatos megfigyelés által válik anyagi valósággá a kvantumlehetőségek halmazából". Az alábbiakban válogatást közlök írásaiból:

Egymondatos kulcsok (..repülőutak a megvilágosodáshoz)

Hogyha egyetlen mondatban kellene megfogalmaznom egyetlen módszert, amely  elvezet a benned rejtőző szellemhez, tudatossághoz, akkor ez lenne a mondat és ez lenne a módszer lényege is:

Keresd meg a figyelmed forrását!

 vagy

Figyelj a tudatosságodra!

Vagy:

Keresd meg, hogy ki az, aki a szemeiden át szemléli a világát.

Ne harcolj az egóddal..(inkább tudatosodj róla..)

 

A bennünk élő diktátor: AZ EGÓ :-) by CChaplin

Ott van benned, a fejedben egy hang, 
aki folyamatosan belső párbeszédet folytat. Kritizál, moralizál, semmi sem elég jó neki, mindig többet akar minél rövidebb idő alatt - ő az, tudod kiről van szó. Ez a benned levő egó. A kis én, az irányító, aki csörtet-törtet, mindig akar, ítélkezik, mérlegel s diktál.

S mostanra már annyi rosszat hallottál az egóról, hogy talán az a képzet alakulhatott ki benned, hogy 

a tudatosság remek dolog, s az egó pedig rossz.
S azért ez nem teljesen így van..

Az egyetlen valóság most van – öleld magadhoz!

Gondoltad volna, hogy valójában csak a jelen pillanat létezik? Nincs múlt, csak emlékképek és nincs jövő, csak elképzelések – a múlt és a jövő pszichológiai fogalmak. És mi mégis többnyire a múlt emlékeinek koncain rágódunk, vagy a jövőn aggódunk. Múltban és jövőben csatangolunk, csak éppen ott nem vagyunk tudatosan, ahol valójában vagyunk: itt és most!

Óh, mily’ csodálatos érzés, amikor egy fárasztó munkahét végén, a szabadnapon kirándulni mehetsz. Röplabdázol, focizol, gulyást kevergetsz és kóstolgatsz, arcodat simogatják a meleg nap sugarai, selymes a pázsit, madarak trilláznak.. minden csodálatos. Felszabadult vagy, élvezed a létezés pillanatait. Nem töprengsz a múlton, nem képzelődsz a jövőn, hanem ott vagy, élsz, sugárzol az örömtől. De mily’ fájdalom, amikor a nap lenyugszik, hazatérsz, véget ér a gyönyörű élmény. A fejed megint zakatol a számtalan teendőtől, a problémáktól – a varázs tovaszállt.

Amikor teljes egészében átadod magad a jelen pillanatnak, akkor felhőtlenül gondtalan vagy. De amint a figyelmed nem öleli magához a jelent, úgy megint belemerülsz az elme zavaros gondolatainak örvényébe.

Az ítélkezés-mentesség hatalma

Hajlamosak vagyunk túlságosan is könnyen ítélkezni, címkézgetni. Amióta Ádám és Éva a paradicsomban nekilátott mindennek nevet adni, szerelmesek lettünk a címkézések, kategorizálások, beskatulyázások bonyolult szövedékébe.

Ilyen az ego, a bennünk levő kis én. Csak akkor érzi jól magát, ha szebb, jobb, több, mint valaki más. Bárkivel is találkozik, méricskéli azt, megfigyeli a ruházatát, puhatolózik az anyagi körülményei iránt – hogy majd végül néhány szóval „elembertelenítse” áldozatát: te csúnyább vagy, mint én, rosszabb, szegényebb. S mivel én szebb vagyok, jobb és gazdagabb, mint te, ezért az én értékem nagyobb. Én fontosabb vagyok, mint te. Amikor így a bennünk levő hasonlóságokról elfeledkezik, helyette a különbözőségeket veszi észre, akkor párhuzamokat von, aminek egyenlege:

Én ≠ Te. Én > Te.

És ekkor már maradéktalanul jól érzi magát.

Az is előfordulhat, hogy valaki ennek ellentétét teszi: folyamatosan összehasonlítja önmagát másokkal, hogy bizonyítsa mártírságát: én nem vagyok olyan szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok olyan gazdag, mint más. Velem a sors cudarul elbánt. Értéktelen vagyok. S ebből identitást farag magának: mártír vagyok, áldozat.

Én < Te

Belefullad önmaga sajnálatába s fura módon ettől jól érzi magát.

Légy hálás!

Tényleg olyan sok mindenért hálásak lehetnénk.. de mégsem tesszük. Megfosszuk magunkat a hála nyitott, boldog érzésétől. Mert azt gondoljuk, hogy nincs miért hálásak lennünk. Ez a pillanat nem pontosan olyan, mint amilyennek szeretném.

„Majd hálás leszek, ha sikerül az életemet pályára állítanom! Majd hálás leszek, ha béremelést kapok! Majd.., majd.., valamikor.. hálás leszek, ha az életkörülményeim ilyenek és amolyanok lesznek.” Soha nem leszel elégedett és így: hálás sem..

Ha eléred azt a célt, amelyet kitűztél magadnak, akkor röpke időre talán egyet jót bulizol s néhány pohár vörösbor után egy fergeteges szex-partival ünnepeled meg a sikeredet. De lehet, hogy mindezt csak konszolidáltabban teszed: hazamész, sört iszol, megnézel egy focimeccset – miközben eltelten hátradőlsz és élvezed a siker zamatát, ami a jelenben történik : „De jó. Elértem ezt. Megnyugodtam. Köszönöm, hogy sikerült!”

Aztán nem telik el sok idő s az elméd megint zakatolni kezd: „Annyi tennivalód van még. Nem érsz rá most, hogy élvezd a jelen pillanatot. Itt egy új cél, ezért kell hajtanod!” – s talál is magának jövőbe kivetített, elérendő célt, ebben biztos lehetsz. „Majd akkor leszek hálás, ha ez is sikerül!”

Élj szívből! (Ne csak fejből!)

Az elme stratégiázik, számításokat végez, mindig nyerni akar. Csak a saját (rövidtávú) hasznát keresi és nem képes érző-gondolkodó emberként empátiát, megértést, szeretetet érezni mások iránt.

Amikor felismered, hogy szemeink mögött ugyanaz az emberi szellem csillog – megérted, hogy mindannyian ugyanazok vagyunk. Emberként ugyanúgy örülünk és bánkódunk, lelkesek vagyunk vagy letörtek, kacagunk és sírunk – az érzelmek színes skáláját éljük meg.

Amikor úgy érzed, hogy valaki méltánytalanul bánt veled, megsértett, nem bocsáthatsz meg neki, akkor ismerd fel, hogy ő azt tette, amit - a legjobb tudomása szerint - az akkori tudatossági szintjén tehetett. Ha te is hasonló élettapasztalatok birtokában lennél, ha te is úgy látnád a világot, mint ahogy ő, akkor te is hasonlóan cselekednél. Bocsáss meg neki, és öleld magadhoz az emberi szellem egy másik formába öltözöttjét.

Ha társalogsz valakivel, akkor ne törődj azzal, hogy az elmédben máris a választ fogalmazzad és cizelláld, inkább teljes figyelmeddel fogadd be embertársadat: lényével, beszédével, egyéniségével együtt.

A boldogság belülről fakad..(De tényleg!)

Ki nem vágyna a boldogságra? A felhőtlen békére, nyugalomra, vagy az extázisra, amikor minden ragyogónak tűnik,  a szívünk dalra fakad, az egész világba szerelmesek vagyunk. Ám a legtöbbször ez nem adatik meg nekünk.

Vágyunk a boldogságra, sóvárogva szomjazzuk és úgy gondolunk rá, mint egy olyan elérendő állapotra, ami valahol a jövőben valósul meg. "Majd boldog leszek akkor, amikor sikerül megvalósítanom ezt vagy azt az álmom". "Majd ha gazdag leszek és nem lesznek anyagi gondjaim, boldog leszek". "Ha mindenki az elvárásaim szerint szeret, akkor boldog leszek." - tornyosulnak az elérendő célok a boldogság útjában. Célt tűzöl ki magad elé, s azt gondolod: "Majd ha elérem ezt a célt, akkor maradéktalanul boldog leszek".

Törtetsz, hajtasz, mindent megteszel azért, hogy sikerre vidd; s amikor fáradtságos, lélekölő szenvedés árán végre-valahára megérkezel, sikerül elérned a kitűzött célt, egy rövid időre boldog vagy: "Sikerült! Végre megtettem! Elértem". Örülsz neki, beleengeded magad a sikerélmény boldogságába. Észreveszed a szikrázó napsütést, hallod a madarak csivitelését, örülsz a számtalan virág káprázatos szépségének, maradéktalanul, mámorosan szívod magadba a létezés szépségét. "Óh, mily' csodálatos minden most!"- mondod magadban. De ez a felhőtlen mámoros öröm nem tart sokáig. Megjelenik egy gondolat: "Óh, vajon nem romolhat ez el? Egyszer véget ér ez az öröm..Vajon mi lesz, ha..? " - s újra beindul az elme gépezete. Töprengsz, félsz vagy újabb célok elérése iránt vágyakozol. Ekkor már tovatűnt a negédes öröm extázisa, helyette újra a szenvedés állapotába kerültél.

Az egyetlen valódi érzelem: a szeretet. (Minden más csak egós érzelem)

Óh, a szeretet.. 

Kedvelés, rajongás, hódolat, imádat, szerelem.. a szeretet egy-egy megnyilvánulása, aspektusa. Tartózkodás, elidegenedés, utálat, gyűlölet.. a gátolt szeretet egy-egy megnyilvánulása. Vajon tényleg megéljük a szeretet csodáját, vagy csak szajkózzuk ezt a jól-hangzó fogalmat?
Az anya, amikor világra hozza gyermekét, szerelmes lesz magzatába: hiszen hús a húsából, vér a véréből, majd a gyerek leválik fájáról, önállóan belegyökerezik az életbe, s az anya képtelen elengedni gyermekét. Így történik meg az, hogy az érett felnőtt is az anyja "szerető" csimpaszkodásától függ.. Tinédzser korban - amikor érzelmeink fellángolnak - nemi vágyaink kiválasztanak egy vonzó teremtményt, s azt hazudják, hogy szerelmesek vagyunk, holott mindössze csak annyi történik, hogy olthatatlan vágyat érzünk a szexualitásra. Költőket, festőket, szobrászokat, a művészet megannyi jeles képviselőit ihletett meg a szeretet, a szerelem; gyönyörű, inspiráló művek születtek.. de vajon tényleg az igazi, feltétlen szeretetről szólnak vagy az önző "én" ragaszkodásáról, netán csimpaszkodásáról?

Életed filmjének szemlélője

Belekábultunk életünk filmjébe

Tudod, érzed, hogy van benned „valami”, amit léleknek, önvalónak, szellemnek, intelligenciának, felsőbb én-nek is nevezhetsz:

Ez a tudatosság.

Az a tudomás, amelyik érzi és tudja, hogy "vagyok, létezem, élek”. Az, amelyik most kitekint a fejedből, a szemeiden át látja ezeket a sorokat és megérti a mondatok értelmét.

Itt és most vagyok. Élek. Létezem

Fogalmam nincs arról, hogy ki vagyok, mit kéne tennem, hogyan tovább és mi célja mindennek. Teljesen belekábultam a sok rólam szóló elképzelésbe: hogy ki vagyok én, kinek kellene lennem, miként kellene élnem, mit gondolhatok, és mit mondhatok. A személyiségem álarcait hordom magamon, mint a szerepeit játszó színész. Már nem tudom, hogy a sok-sok társadalmi elvárás mögött ki vagyok.

Rohangálunk, pörgünk ebben a magunk alkotta világunkban, hogy még több dolgot magunkénak tudjunk és még többé váljunk. A fejünkben ezernyi gondolat örvénylik folyamatosan, érzelmek sorát kell elszenvednünk és mélyen boldogtalanok vagyunk.

Szenvedünk.