Kik vagyunk valójában?

*Kik vagyunk valójában? * Testünk rejtelmei *Gondolatok és érzelmek rabságában *A végső rejtély birodalma: a tudat *

Testünk rejtelmei

Az érzékszerveink azt sugallják, hogy testünk tömör, állandó. Pedig a valóságban a testünk folyamatosan változó, olyan, mint egy áramló folyó. Minden egyes lélegzetvételkor 1.000.000.000.000.000.000.000 atom érkezik testünkbe, épül be a sejtjeinkbe, és ugyanennyi hagyja el kilégzéskor a testet. Kevesebb, mint egy év alatt a testünkben levő atomok 98%-a lecserélődik: 6 hét alatt megújul a máj, 5 nap alatt a bőr, a csontok 3 havonta lecserélődnek, és az örökítő DNS „nyersanyaga” 6 hét alatt cserélődik ki. Az 1 éve levő tested atomjai ma a testeden kívül találhatók: a levegőben, a földben, beépülve más élő szervezetekbe, fűbe, fába.. az egész planéta így hasznosítja újra magát egy folyamatos körforgásban. Mindennel szoros összefonódásban élünk, minden folyamatos átalakulásban, áramlásban van. Az egyetlen állandó dolog: a változás. Mi mégis az "én" állandóságát tapasztaljuk meg. Lehet, hogy nem a testünk vagyunk?

A kvantumfizika újra felfedezi .. Istent!

Dr. Amit Goswami a kvantumfizika egyik atyja, meggyőződése szerint az elsődleges valóság maga a Tudat, s a Tudat teremti az anyagi valóságot. Kvantumaktivistaként határozza meg önmagát, könyveket ír, előadásokat tart, ismeretterjesztő filmekben szerepel. Ilyen meglepő kijelentéseket tesz: "Csak a tudat létezik, és semmi más nincs rajta kívül" vagy "Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a tudomány berkein belül újra felfedeztük Istent. A tudat az összes létező alapjának tekinthető, amely egyúttal azonos az ősi szellemi hagyományok Isten-képzetével is", illetve "Az Univerzum a tudatos megfigyelés által válik anyagi valósággá a kvantumlehetőségek halmazából". Az alábbiakban válogatást közlök írásaiból:

Üdvözlöm a benned rejtőző szellemet!

Létezik egy csodálatos üdvözlési forma az indiai szubkontinensen. Találkozol valakivel, mélyen a szemébe nézel, felismered a benne rejtőző isteni esszenciát,  kezeidet egymáshoz illeszted a mellkasod előtt, meghajolsz  és őszinte tisztelettel ezt mondod: "Hódolattal üdvözlöm a benned rejtőző isteni szellemet!" Ez a Namaste-szertartása, ami lenyűgöző: mély tisztelet, hódolat a másikban felismert szellem előtt. Mert tudod, hogy ő is, te is ugyanaz vagy: emberi bőrbe rejtőzött isteni szellem..

Emberi fajként különös lények vagyunk. Az élet testet öltéseiként létrejövünk ezen az élettől duzzadó csodaplanétán, ahol minden, de minden egy hatalmas csoda, mert a létezése egy csoda. Hiszen nem feltétlenül kellene bárminek is léteznie. De mégis létezik: egy páratlanul illatozó rózsa, egy kecsesen ívelő fűszál, egy ágas-bogas erdei fa, egy trillázó madár.. óh, mennyi páratlan, egyedi szépség! És mind él, a létben gyökerezik, ő maga az élet testet-öltése, megnyilvánulása.

A megbocsátás hatalma

 Saját poklunk tornácán..
 

Gyakran azért érezzük magunkat letörtnek, depressziósnak, letargikusnak,  mert sérelmeink és nehezteléseink kísérteteivel viaskodunk; s ebben a reménytelen harcban elégetjük életenergiáinkat. Netán harcban állunk önmagunkkal, nincs önbizalmunk, vagy valaki a múltban megsértett, igazságtalan volt velünk szembe, s ezt nem tudjuk megbocsátani. Valami történt, ami súlyos sebet ejtett gondosan ápolt egónkon, lelkünk vérzik, szenved és senyved. Lehet, hogy csak egyetlen szúrós mondat hangzott el, egy néhány másodperces roppant kellemetlen esemény történt, de mi újra- és újra levetítjük fejünkben ezt a történetet. A sértődöttség hangján belső párbeszédet folytatunk, vagy akár hangosan vitázunk jelen nem levő ellenfelünkkel, védjük az igazunkat, foltozgatjuk az amúgy is agyonfoltozott kis én-ünket. Igazából csak röpke pillanatot tartott az esemény, de újra- és újra felelevenítjük, véget nem érő történetként újra kivetítjük elménk képernyőjére. Az elme nem tesz különbséget a valóság és elképzelés között, ezért az incidens újra- és újra megtörténik velünk, valahányszor felelevenítjük azt.

"Ugyan, hogy képzeli ez a felfuvalkodott, hogy engem, engem így megsértsen? Hogyan tehette ezt velem? De én majd megmutatom neki!.."- árad belőled a szégyenérzet, a düh, a csillapíthatatlan harag és a bosszúvágy. Gyomrod összeszorul, torkodban egy lenyelhetetlen gombóc kellemetlenkedik és érzed, hogy a sírás fojtogat. Ugyan már rég elmúlt a kellemetlen incidens, de elmédben még mindig zajlik a harc. A múltbeli sérelem emlékének forgatókönyvét újraírod, olyan válaszokat adsz, amelyeket nem tettél meg akkor, s vérmes bosszúhadjáratot indítasz abban a jövőben, ami most nincs. A valóság az, hogy az önmagad által készített film drámájába veszel bele, miközben az erős érzelmek tengerében energiáid csak fogynak és fogynak, szétforgácsolódnak elméd harcmezején. A benned dúló harag megmérgezi a múltat, elrabolja a jelen pillanatát és félelmetessé teszi a jövőd. 

A boldogság belülről fakad..(De tényleg!)

Ki nem vágyna a boldogságra? A felhőtlen békére, nyugalomra, vagy az extázisra, amikor minden ragyogónak tűnik,  a szívünk dalra fakad, az egész világba szerelmesek vagyunk. Ám a legtöbbször ez nem adatik meg nekünk.

Vágyunk a boldogságra, sóvárogva szomjazzuk és úgy gondolunk rá, mint egy olyan elérendő állapotra, ami valahol a jövőben valósul meg. "Majd boldog leszek akkor, amikor sikerül megvalósítanom ezt vagy azt az álmom". "Majd ha gazdag leszek és nem lesznek anyagi gondjaim, boldog leszek". "Ha mindenki az elvárásaim szerint szeret, akkor boldog leszek." - tornyosulnak az elérendő célok a boldogság útjában. Célt tűzöl ki magad elé, s azt gondolod: "Majd ha elérem ezt a célt, akkor maradéktalanul boldog leszek".

Törtetsz, hajtasz, mindent megteszel azért, hogy sikerre vidd; s amikor fáradtságos, lélekölő szenvedés árán végre-valahára megérkezel, sikerül elérned a kitűzött célt, egy rövid időre boldog vagy: "Sikerült! Végre megtettem! Elértem". Örülsz neki, beleengeded magad a sikerélmény boldogságába. Észreveszed a szikrázó napsütést, hallod a madarak csivitelését, örülsz a számtalan virág káprázatos szépségének, maradéktalanul, mámorosan szívod magadba a létezés szépségét. "Óh, mily' csodálatos minden most!"- mondod magadban. De ez a felhőtlen mámoros öröm nem tart sokáig. Megjelenik egy gondolat: "Óh, vajon nem romolhat ez el? Egyszer véget ér ez az öröm..Vajon mi lesz, ha..? " - s újra beindul az elme gépezete. Töprengsz, félsz vagy újabb célok elérése iránt vágyakozol. Ekkor már tovatűnt a negédes öröm extázisa, helyette újra a szenvedés állapotába kerültél.

Tudat, tudatosság: a végső rejtély..

Egy rendkivüli tudatállapot megízlelése

Töprengtél-e valaha is azon, hogy mi az, ami a szemeid mögött rejtőzik, és a szemeiden keresztül szemléli a világot? Mi az, ami a testeden keresztül megtapasztalja a világot? Mi az, ami tudja az érzelmeidet és mi az, ami a gondolataidról tud? Kérlek, most - ebben a pillanatban - fordítsd figyelmedet arra az értelemre, ami ezeket a sorokat olvassa! Figyeld meg a benned rejtőző figyelőt!

Amit megtapasztalhatsz, az egy létező, valódi „valami” és nem egy elvont metafizikai fogalom, new age-es, ezoterikus vagy vallásos dolog, amelyben hinned kell. Nem kell hinned benne, hisz’ mindenkiben ott van, egy éber, intelligens térként.
Közvetlenül megtapasztalható.
Egy olyan új dimenzió, amely eddig figyelmünket elkerülte. Valójában ez az egyetlen létező dimenzió, amelybe a külvilág tárgyai és formái kivetítődnek és itt tapasztalod meg a testi érzeteidet, érzelmeidet és a gondolatokat, amelyek nem többek, mint ennek a dimenziónak a jelenségei.

Az egyetlen valódi érzelem: a szeretet. (Minden más csak egós érzelem)

Óh, a szeretet.. 

Kedvelés, rajongás, hódolat, imádat, szerelem.. a szeretet egy-egy megnyilvánulása, aspektusa. Tartózkodás, elidegenedés, utálat, gyűlölet.. a gátolt szeretet egy-egy megnyilvánulása. Vajon tényleg megéljük a szeretet csodáját, vagy csak szajkózzuk ezt a jól-hangzó fogalmat?
Az anya, amikor világra hozza gyermekét, szerelmes lesz magzatába: hiszen hús a húsából, vér a véréből, majd a gyerek leválik fájáról, önállóan belegyökerezik az életbe, s az anya képtelen elengedni gyermekét. Így történik meg az, hogy az érett felnőtt is az anyja "szerető" csimpaszkodásától függ.. Tinédzser korban - amikor érzelmeink fellángolnak - nemi vágyaink kiválasztanak egy vonzó teremtményt, s azt hazudják, hogy szerelmesek vagyunk, holott mindössze csak annyi történik, hogy olthatatlan vágyat érzünk a szexualitásra. Költőket, festőket, szobrászokat, a művészet megannyi jeles képviselőit ihletett meg a szeretet, a szerelem; gyönyörű, inspiráló művek születtek.. de vajon tényleg az igazi, feltétlen szeretetről szólnak vagy az önző "én" ragaszkodásáról, netán csimpaszkodásáról?