Emberi fajként különös lények vagyunk. Az élet testet öltéseiként létrejövünk ezen az élettől duzzadó csodaplanétán, ahol minden, de minden egy hatalmas csoda, mert a létezése egy csoda. Hiszen nem feltétlenül kellene bárminek is léteznie. De mégis létezik: egy páratlanul illatozó rózsa, egy kecsesen ívelő fűszál, egy ágas-bogas erdei fa, egy trillázó madár.. óh, mennyi páratlan, egyedi szépség! És mind él, a létben gyökerezik, ő maga az élet testet-öltése, megnyilvánulása.
Ártatlan csöppségként megéljük ezt a páratlan varázst, majd hatalmas erőfeszítésekkel rengeteg tudást, "okosságot" teszünk magunkévá. Tanulunk, tanulunk, számtalan tudományág tudását bekebelezzük és ezáltal a kezdetben fogalom-mentes csodaként megtapasztalt egységes egy világot darabokra szabdaljuk, lefordítjuk fogalmakká, szakkifejezésekké, egyenletekké, számokká,és azt hisszük róla, hogy "tudjuk mi az". Csak egy rózsa, egy hétköznapi, unalmas rózsa. Csak egy fűszál, s máris nekiesünk a fűnyíróval, anélkül, hogy mélyen megértenénk: ezek mind az élet csodálatos kifejeződési formái. Van bennük egy, az elme számára teljesen felfoghatatlan "valami", Élet, amelyet a tudomány legjobb esetben is csak így nevez: "komplexitás", összetettség. Komplexitás? Gyönyörű szakszó, kissé talán érthetetlen is.. de ilyennek kell lennie egy szakszónak: érthetetlennek, netán nehezen kiejthetőnek, "okosnak". De megmagyaráztuk ezzel egyáltalán a létezés, az élet páratlan csodáját? Nem.. csak egy szavat találtunk ki rá. Egy fogalmat, amellyel megöltük az élet csoda jellegét.
A tudomány, az "okosság" nagyszerű, mert általa könnyebben kényünk-kedvünk szerint alakíthatjuk az anyag birodalmát, atomot hasítunk, hogy elektromos áramot nyerjünk belőle és atombombát készítsünk. De egy pillanatra sem feledkezhetünk el arról, hogy nem tesz többet, minthogy törvényszerűségek formájában leírja azt, ami már van, működik.. a tudománytól függetlenül. Hasznos a világnak részekként való megközelítése, de tudnunk kell, hogy a világ egyetlen, egyben működő egész, nem boncolható fel, nem szedhető egymástól teljesen különálló részekre. A csirkét, hogy elfogyasszuk, emészthetővé tegyük, harapásonként kebelezzük magunkba, de az élő csirke egyetlen egész, több, mint darabok összessége: az Élet csodája él benne és általa.
Hiteket, bonyolult hitrendszereket teszünk magunkévá. Elhisszük ezeket, nem kérdőjelezzük meg, mert számunkra "megbízható, fontos és tisztelt" forrásokból érkeznek ezek a hittételek. Nem kérdőjelezem meg őket, mert gyökereket szeretnék nyerni egy közösségben való létezéshez. Megrágatlanul magamévá teszem, hogy ez "jó", amaz meg "rossz", aki hasonlóan gondolkodik, mint én, az kebelbarát, azt szeretem, s aki meg másképp, az veszélyes, idegen. Te nem vagy olyan, mint én: nem abban hiszel, amiben én. Nem annak az országnak vagy a polgára, mint én, nem az én nyelvemet beszéled, nem abban a vallásban hiszel, mint én. Idegen vagy, félek tőled - és biztonságom érdekében akár el is pusztítanálak. S amikor mélyen egy hitrendszer rabjává válsz, akkor a tiédtől eltérő hitrendszerek híveit már nem látod élő csodaként, hanem csak egy elpusztítandó ellenségként. Csak az utóbbi évszázad ideológiai harcaiban 170 millió hulla felkiáltójelként jelzi, hogy hitrendszereinkkel való tudattalan azonosulásunk ön- és közveszélyes őrültség..
Vajon miért érezzük magunkat furán, ha valaki a szemünkbe néz? Félünk attól, hogy lelepleződnek az érzelmeink, a háttérgondolataink, félünk attól, hogy nem hazudhatunk tovább önmagunknak és másoknak? Félünk, hogy lelepleződnek a bennünk rejtőző akaró, spekuláló, számító, befolyásolni, meggyőzni akaró kis énünk csalfa trükkjei? Úgy érezzük: ha a szemünkbe néznek, az intim zónánkba hatolnak be. Mert a szem a lélek tükre. A szem nemcsak a lélek tükre, hanem rajta keresztül a bennünk levő esszenciánk, valódi Én-ünk szemléli a világot. Szemeinken keresztül az isteni szellem fürkészi önmagát és a világot. És mindannyiunk szeme mögött ugyanaz a titokzatos, rejtélyes, megfoghatatlan értelem, szellem rejtőzik.
Amikor mélyen a szemedbe nézek, látom a szemeid élettől teli ragyogását s azt a felfoghatatlan, titokzatos csodát, ami valójában Te vagy. Amikor a szemeidbe nézek, akkor látom, hogy ugyanaz vagy, mint én. Emberként élsz Te is, akárcsak én, egy művileg létrehozott társadalomban, saját teremtményünkben, ahol megtapasztalod az örömet s a bánatot, a rettegést és a szerelmet, a félelmet vagy a felszabadultságot.. érző- és értő emberi lény vagy, mint én. Rejtőzöm előled, rejtem érzelmeimet, gondolataimat, mert elszakadtam tőled, mert félek tőled.. és mélyen legbelül magányos vagyok. De amikor mélyen a szemedbe nézek és látom benne az élet éber csillogását, akkor felismertelek: Te is, akárcsak én ugyanaz az egyetlen Élet vagy, más testben, más anyagi formában.
Amint sikerül elidőznöd a gondolatmentes tudatosság állapotában, amint meglátod a címkézés, kategórizálás és tudálékoskodás csodaromboló természetét, úgy megdöbbenve ismered fel, hogy valódi éned nem más, mint egy éber, a létezést szerető megfoghatatlan, elmével nem magyarázható üresség. Egy szellem, amely a testedben rejtőzik és kíváncsian, nyitottan fürkészi önmagát és a világot. Felismered, hogy ez a titokzatos, nem-megnevezhető "valami" nem más, mint a minden életformában jelenlevő Élet, tudatosság - vagy ha úgy tetszik: maga az Isten, amely messze több, mint a monoteista hagyományok Isten-képzete.Egy titokzatos, rejtélyes valami öltött benned testet, hogy önmagát megtapasztalja változatos formákban, páratlan és egyedi megnyilvánulási formákban. Ez az egyetlen szellem az, amelyik megbújik a kíváncsian szemlélődő szempárod mögött és ugyanez a szellem rejtőzik embertársaid élettől csillogó szempárja mögött is. Ekkor a címkézés, ítélkezés fátyla szertefoszlik, és feltárulkozik az igazság, amely már látja minden életforma szentségét, isteniségét. Meglátod a hitrendszerek csalfaságát, azt, hogy miként rejtik el előled a valóságot, miként címkéznek egy másik életformát "jónak" vagy "rossznak", s ezáltal miként fedik el annak valódi természetét. Rádöbbensz arra, hogy bármi is legyen az, ami a végtelen, örökkévaló most pillanatában felbukkan előtted, az nem más, mint az egyetlen Élet egyedi formákban való megnyilvánulása. Tisztelettel, csodálattal, hódolattal hajolsz meg előtte, mert felismered a benne rejtőző titokzatos, egyetlen szellemet. Igen, én is, te is ugyanaz vagyunk: ugyanannak az egyetlen Tudatnak a testet-öltései egyedi és páratlan formákban s e formákon túl mind ugyanaz az Egy "valami" vagyunk.
Ha szembe megyek Veled az utcán, már nem sütöm le a szemem. Nem rejtőzködöm előled, nem akarok úgy tenni, mintha nem is ismernélek. Tudom, hogy nem vagy idegen. A szemedbe nézek, és csillogó szemeid mögött megtalálom a benned rejtőző értelmet. S e szempárok mögötti csillogás találkozásában felismerlek Téged önmagamként: egy másik "Én"-ként. A bennem levő szellem így találkozik a benned levő szellemmel, s e látszólag két szellem felfedezi önmagát egyként. Rád nézek és szemeimből érezheted az egymásra találás boldogságát, a szellem extázisát: Látlak! Látom a valódi lényedet! Nem kell rejtőznöd: én is ugyanaz vagyok, mint Te! Felismertelek Téged, bár más emberi forma álcájában érkeztél! Én és Te ugyanaz vagyunk!
Ezek a szent találkozások, amelyben nem megyünk el egymás mellett rettegő idegenként, hanem felismerjük egymás valódi lényét, felismerjük önmagunkat a másikban. Két szempár összevillan és e szent találkozásban felismerik egymást, egymásra találnak!
Én és Te nem különbözünk egymástól: lényegében ugyanazok vagyunk - csak más-más álca mögé rejtőzve! Namaste, kedves embertársam! Szeretettel magamhoz ölelem a Benned rejtőző isteni szellemet!
Ártatlan csöppségként megéljük ezt a páratlan varázst, majd hatalmas erőfeszítésekkel rengeteg tudást, "okosságot" teszünk magunkévá. Tanulunk, tanulunk, számtalan tudományág tudását bekebelezzük és ezáltal a kezdetben fogalom-mentes csodaként megtapasztalt egységes egy világot darabokra szabdaljuk, lefordítjuk fogalmakká, szakkifejezésekké, egyenletekké, számokká,és azt hisszük róla, hogy "tudjuk mi az". Csak egy rózsa, egy hétköznapi, unalmas rózsa. Csak egy fűszál, s máris nekiesünk a fűnyíróval, anélkül, hogy mélyen megértenénk: ezek mind az élet csodálatos kifejeződési formái. Van bennük egy, az elme számára teljesen felfoghatatlan "valami", Élet, amelyet a tudomány legjobb esetben is csak így nevez: "komplexitás", összetettség. Komplexitás? Gyönyörű szakszó, kissé talán érthetetlen is.. de ilyennek kell lennie egy szakszónak: érthetetlennek, netán nehezen kiejthetőnek, "okosnak". De megmagyaráztuk ezzel egyáltalán a létezés, az élet páratlan csodáját? Nem.. csak egy szavat találtunk ki rá. Egy fogalmat, amellyel megöltük az élet csoda jellegét. Hiteket, bonyolult hitrendszereket teszünk magunkévá. Elhisszük ezeket, nem kérdőjelezzük meg, mert számunkra "megbízható, fontos és tisztelt" forrásokból érkeznek ezek a hittételek. Nem kérdőjelezem meg őket, mert gyökereket szeretnék nyerni egy közösségben való létezéshez. Megrágatlanul magamévá teszem, hogy ez "jó", amaz meg "rossz", aki hasonlóan gondolkodik, mint én, az kebelbarát, azt szeretem, s aki meg másképp, az veszélyes, idegen. Te nem vagy olyan, mint én: nem abban hiszel, amiben én. Nem annak az országnak vagy a polgára, mint én, nem az én nyelvemet beszéled, nem abban a vallásban hiszel, mint én. Idegen vagy, félek tőled - és biztonságom érdekében akár el is pusztítanálak. S amikor mélyen egy hitrendszer rabjává válsz, akkor a tiédtől eltérő hitrendszerek híveit már nem látod élő csodaként, hanem csak egy elpusztítandó ellenségként. Csak az utóbbi évszázad ideológiai harcaiban 170 millió hulla felkiáltójelként jelzi, hogy hitrendszereinkkel való tudattalan azonosulásunk ön- és közveszélyes őrültség..
Amikor mélyen a szemedbe nézek, látom a szemeid élettől teli ragyogását s azt a felfoghatatlan, titokzatos csodát, ami valójában Te vagy. Amikor a szemeidbe nézek, akkor látom, hogy ugyanaz vagy, mint én. Emberként élsz Te is, akárcsak én, egy művileg létrehozott társadalomban, saját teremtményünkben, ahol megtapasztalod az örömet s a bánatot, a rettegést és a szerelmet, a félelmet vagy a felszabadultságot.. érző- és értő emberi lény vagy, mint én. Rejtőzöm előled, rejtem érzelmeimet, gondolataimat, mert elszakadtam tőled, mert félek tőled.. és mélyen legbelül magányos vagyok. De amikor mélyen a szemedbe nézek és látom benne az élet éber csillogását, akkor felismertelek: Te is, akárcsak én ugyanaz az egyetlen Élet vagy, más testben, más anyagi formában.
Ezek a szent találkozások, amelyben nem megyünk el egymás mellett rettegő idegenként, hanem felismerjük egymás valódi lényét, felismerjük önmagunkat a másikban. Két szempár összevillan és e szent találkozásban felismerik egymást, egymásra találnak!
Én és Te nem különbözünk egymástól: lényegében ugyanazok vagyunk - csak más-más álca mögé rejtőzve! Namaste, kedves embertársam! Szeretettel magamhoz ölelem a Benned rejtőző isteni szellemet!
