Ki nem vágyna a boldogságra? A felhőtlen békére, nyugalomra, vagy az extázisra, amikor minden ragyogónak tűnik, a szívünk dalra fakad, az egész világba szerelmesek vagyunk. Ám a legtöbbször ez nem adatik meg nekünk.
Vágyunk a boldogságra, sóvárogva szomjazzuk és úgy gondolunk rá, mint egy olyan elérendő állapotra, ami valahol a jövőben valósul meg. "Majd boldog leszek akkor, amikor sikerül megvalósítanom ezt vagy azt az álmom". "Majd ha gazdag leszek és nem lesznek anyagi gondjaim, boldog leszek". "Ha mindenki az elvárásaim szerint szeret, akkor boldog leszek." - tornyosulnak az elérendő célok a boldogság útjában. Célt tűzöl ki magad elé, s azt gondolod: "Majd ha elérem ezt a célt, akkor maradéktalanul boldog leszek".
Törtetsz, hajtasz, mindent megteszel azért, hogy sikerre vidd; s amikor fáradtságos, lélekölő szenvedés árán végre-valahára megérkezel, sikerül elérned a kitűzött célt, egy rövid időre boldog vagy: "Sikerült! Végre megtettem! Elértem". Örülsz neki, beleengeded magad a sikerélmény boldogságába. Észreveszed a szikrázó napsütést, hallod a madarak csivitelését, örülsz a számtalan virág káprázatos szépségének, maradéktalanul, mámorosan szívod magadba a létezés szépségét. "Óh, mily' csodálatos minden
most!"- mondod magadban. De ez a felhőtlen mámoros öröm nem tart sokáig. Megjelenik egy gondolat: "Óh, vajon nem romolhat ez el? Egyszer véget ér ez az öröm..Vajon mi lesz, ha..? " - s újra beindul az elme gépezete. Töprengsz, félsz vagy újabb célok elérése iránt vágyakozol. Ekkor már tovatűnt a negédes öröm extázisa, helyette újra a szenvedés állapotába kerültél.
A boldogságot mindig a jövőben keressük. Álmokat dédelgetünk, tervezünk, s úgy gondoljuk, hogy majd, amikor a külső körülmények megvalósulnak, akkor maradéktalanul boldogakká válunk. A boldogságról álmodozunk, miközben belül rettenetesen szenvedünk. A boldogságunk forrása a jövőben található, de mi
most vagyunk, még nem értük el azt,
s a jövőbe vetített álom és a jelen pillanata között feloldhatatlan feszültség keletkezik. Most még nincs az meg, amire vágysz, te most szeretnél
oda jutni, ahova vágyakozol, de ezt csak a jövő adhatja meg. Nem tudsz
most ama jövőbeli pillanatba átröpülni, s ez elégedetlenséget szül benned. Az elméd elégedetlenkedik, s a fejedben duruzsoló kis hang formájában duzzog, fél, retteg.. boldogtalanná tesz. Így
soha nem leszünk maradéktalanul boldogak. Amikor elérünk egy célt, megvalósítunk valamit, vagy az életkörülmények támogatják az elképzeléseinket, akkor röpke időre élvezhetjük a gondtalanságot, a sikert, ami rövidesen el is múlik, amint új -jövőben elérendő- célokat tűzünk ki magunk elé.
A boldogság mibennünk található. Alapvető természetünk, és nem függ külső körülményektől. A boldogság forrása bennünk fakad, mert ha nem bennünk rejtőzne, akkor nem is lehetnénk boldogak, akkor sem, ha sikerélmény ér minket. Nem kereshetjük magunkon kívül, nem köthetjük feltételekhez, mert ha ezt tesszük, akkor
életünk java része szenvedésekkel múlik, miközben a bennünk rejtőző boldogságot keressük. Azt keressük, amik már vagyunk.
A bennünk
most jelenlevő boldogságot súlyos gondolatokkal rejtjük el. Észreveheted, hogy akkor érzed magad boldognak, örömtelinek, amikor maradéktalanul a jelen pillanatában, a
most-ban tartózkodsz. Amikor önfeledten átadod magad egy játéknak, egy erdei sétának és gyönyörködsz a pillanat teljességében felbukkanó mindenségben: a fákban, a virágokban, a napsütésben, a madarak csicsergésében. De a krónikusan kényszeres gondolkodás átkában szenvedő elme nem tudja elviselni a gondolattalan gond-talanságot, s amint észreveszi, hogy örülsz az élet szépségének, úgy azonnal a múltadba röpül, hogy az emlékeid koncain rágódj, vagy a távoli jövőbe röpít, ahol minden bizonytalan és ezért félelmetes.
Valójában csak a most végtelen, örök pillanata létezik. A múlt emlékein is a
most-ban rágódsz, jövőbeli terveidet is
most szövögeted. Nincs más, mint egy örökkévaló
most pillanata, de emlékeinkkel és elképzeléseinkkel - azaz gondolatainkkal - létrehozzuk a személyes időt. Meg kell értened:
minden most van. Csak a jelen pillanata van és minden ami létezik, az most van.
A most az egyetlen létező valóság. A múlt csak halott emlék, a jövő csak elképzelés. Amikor valami történt a múltban, akkor is
most volt, s a jövő is csak akkor válik valósággá, amikor
most történik. Az egyetlen valóság
most bontakozik ki. És mi mégis messze több időt töltünk a "fejünkben", a múlton rágódva s a jövőt tervezve, mint a jelenlétben. Úgy tűnik, hogy itt és most vagyunk a testünkben, de ez csak látszat: a legtöbbször az emlékekben és elképzeléseinkben élünk, úgy, hogy nem is érezzük jelenlétünket, nem lakunk a testünkben.
Mi
most vagyunk, miközben gondolataink a szebb jövőben szeretnének élni. A most pillanata soha nem eléggé jó, hanem egy olyan elképzelt jövőbe vágyunk, ami jobb, mint a most.
Harcban állunk a jelennel, a most-tal, nem tudjuk elfogadni olyannak, amilyen. Pedig csak ez a most az, ami megadatott nekünk; s ebben a
most-ban kibontakozó gondolataink és tetteink alakítják azt a jövőt, amire vágyunk. De milyen is lehet az a jövő, amelyet
most súlyos gondolatokkal, félelmekkel szövögetünk; és tetteink is a gondolatok félelmeiből fakadnak? Milyen lehet az a jövő (ami ugyebár soha nem érkezik meg, hiszen mindig csak
most van), ha soha nem élünk az egyetlen létező valóságban, amelyben minden, de minden van: a
most-ban. Ha a jövőben reméljük sorsunk jobbra fordulását, akkor nem öleljük magunkhoz a jelent. Harcban állunk a jelen pillanattal, nem fogadjuk el olyannak, amilyen - s ez a szenvedéseink forrása.
Mivel az egyetlen valóság a most, ezért balgaság ezzel harcban állni. Mivel az egyetlen létező idő
most van, ezért érdemes a jelent magunkhoz ölelni. Lehet, hogy elmédben elégedetlen vagy, lehet, hogy szebb, fényesebb jövőt kívánsz magadnak és tudod, hogy ezért még sok mindent kell tenned.
De a valóság most van: ez az, amit magadhoz ölelhetsz: nem a halott múltat és nem az elképzelt jövőt. Csak a jelent tudod magadhoz ölelni. Amikor a jelenből elkívánkozol egy elképzelt jövőbe, akkor hadat üzensz a valóságnak (ami most van), hadat üzensz az Univerzumnak és harcban állsz önmagaddal. Így nem csoda, ha mostani gondolataid és tetteid még boldogtalanabb jövőt vetítenek eléd.
Nem tehetsz mást, minthogy magadhoz öleled a jelent, a most-ot. Lehet, hogy most nyomorúságos körülmények közt élsz, egy olyan helyzetben, amit az ellenségednek sem kívánnál. Ki tudsz lépni
most ebből a szenvedéses helyzetből? Ha nem tudod elfogadni a helyzetet, akkor lépj ki belőle. Ha nem tudsz kilépni, akkor legalább fogadd el, hogy most az van, ami van és add át magadat maradéktalanul a tudatos megtapasztalásnak. Valójában amikor elfogadod a jelent, akkor megszűnik a harc önmagaddal és a világgal: egy mély belső békét és nyugalmat érzel, amelyben a világ megtapasztalása friss, nem az emlékek, címkézések, előítéletek súlyától görnyedő. Amikor elengeded magadtól a kényszeres töprengést és képzelgést, és beleengeded magad a jelen pillanatba, akkor észreveheted, hogy nem tudsz boldogtalan lenni. Ha most élsz, a pillanat teljességében, akkor nincsenek problémáid. Amik vannak, azok kihívások, olyan kihívások, amelyek magukban hordozzák a megoldást is.
A legjobb, amit tehetsz, az a jelen pillanat teljes magadhoz ölelése. Figyelsz mindenre, ami most kibontakozik - éberen, megengedősen, befogadóan figyelsz, tudatos vagy. Olyan éber figyelemmel figyelsz, mint az erdőben vadászó vadállat, vagy egy egerésző cica. S amint ebben a befogadó, jelenlétben élő állapotban tartózkodsz, úgy bármit is teszel, nagy örömet jelent számodra.
Ha annyira az elméd börtönében, a pörgő gondolataid és nyomasztó érzelmeid fogságában vergődsz, hogy képtelen vagy átadni magad a gond(olat)mentes jelenlét élvezetének, akkor javaslom, hogy keresd annak a lehetőségét, hogy kikapcsolódj. Ha teheted, sétálj egyet egy szép természeti helyen, ahol kevésbé érezhető a nagyváros lótás-futása, őrült pörgése. Sétálj egy folyóparton, egy erdőben és engedd bele magad a természet csodájának megtapasztalásába. A gondolataidat lecsillapíthatod, ha a figyelmeddel lágyan pásztázod a környezetedet. Vedd észre, hogy mennyi csodálatos árnyalata van a növények zöld színének. Hallgasd a madarak csivitelését, trillázását, figyeld meg egy folyó lágy áramlását. Merülj bele a természet szépségeinek a látványában - engedd bele magad teljesen! Vedd észre, hogy mennyire kecsesek, lágyak, áramlóak, mennyire csodálatos élőlények -
élnek, vannak, léteznek, akárcsak Te.
Az élet szépségét és csodáját ünneplik az éneklő madarak, a szélben susogó és hajladozó fák, a mezei vadvirágok: nem gondolkodnak, nem töprengenek, hanem méltóságteljesen pompáznak, élnek a most végtelenségében. S amint belemerülsz ebben a csodába, úgy a gondok, gondolatok lecsitulnak, megszűnnek rabságukban tartani Téged és Te pedig csodálattal megnyílsz a jelenlét megtapasztalása iránt.
Mosolyogva szemlélődj, mert amikor mosolyogsz, akkor megnyílsz, ellazulnak a fejed izmai, jó kedvre derülsz, befogadod a jelen teljességét. Mosolyogj, ha van rá okod, ha nincs - mert
ha mosolyogsz, az élet mosolyog vissza Rád. Befogadóvá, könnyeddé, áramlóvá változol és élsz, a jelenben élsz.
Amint ezt egyre többször teszed, úgy egyre inkább szokásoddá válik a jelen maradéktalan magadhoz ölelése. Egy mély békét, nyugalmat, igazi létörömet tapasztalsz meg:
a boldogságot. Mélyen önmagadban megérted, hogy
Te magad vagy a boldogság megtestesülése, benned fakad a boldogságod forrása! Mosolyogj, és élvezd a boldogság nektárját!
