Talán semmi nem okoz akkora gondot számunkra, mint a társas
kapcsolataink.
Elképzeljük magunkról, hogy milyen lenne az ideális, kedvező
én-ünk, majd a számunkra kedves tulajdonságokból egy maszkot, álarcot (vagy
ahogy a lélek szakemberei mondják: persona-t)
hozunk létre. A tökéletes férj, feleség, családapa-családanya, minta-barát vagy
munkatárs álarca. Hiteink és meggyőződéseink által vezérelve felépítjük az
imázst magunkról és ezt mutogatjuk környezetünknek: “Istenfélő családapa-anya
vagyok, minden vasárnap templomba járok”, “Példás munkaerő vagyok, kiemelten
kezel a főnököm”, “Okos vagyok”, “Tájékozott vagyok, mert tudom, hogy mi
történt ma a politika színpadán”.
A magunkról kialakított (követendő) képpel ellentétes
tulajdonságainkat cenzúra alá vetjük: “nem érezhetek vagy gondolkodhatok így,
mert nem helyes – a meggyőződéseimmel ellentétes”, “nem tehetek így, mert nem
lenne összhangban a rólam alkotott képpel” – és maradéktalanul száműzzük
önmagunk árnyékába: mindazon
tulajdonságok bennem, amelyektől irtózom, undorodom, eltűnnek az
“árnyék-személyiségemben”. Így, ha valakit gyűlölök, lehet, hogy azért teszem,
mert a szeretetemet nem viszonozták. A
nem-viszonozott szeretet pedig könnyen gyűlöletté alakul át. Szélsőséges
reakcióim éppen arra mutatnak rá, hogy az általam oly’ gyűlölt tulajdonságok
bennem is jelen vannak, de száműztem a tudattalanba, saját
árnyék-személyiségembe, nemkívánatosnak nyilvánítottam. Nem csoda, hogy
meghasonlottam önmagammal: nem egy személyként élek, hanem bennem él az
ideálom, a vágyott “én” álma és ugyanakkor az ellentéte is: a nem-én, minden gyűlölt érzelmem,
gondolatom, tettem megtestesítője – önmagam árnyéka. Harcolok veled, miközben
valójában önmagam árnyékával, önön elrejtett, szégyenletes személyiségével
viaskodom.
Ha találkozunk valakivel, embertársainkkal, akkor előítéleteink
szemüvegén keresztül viszonyulunk hozzájuk. “Már ismerem őt – tudom róla, hogy
ilyen meg amolyan. Komolytalan, nem megbízható, álnok, veszélyes” – címkéket
aggatunk rá. S amikor így skatulyákba zárjuk emberi kapcsolatainkat, akkor a
címkék szemüvegén keresztül torzítva látjuk őket.
“Ő nem olyan, mint én. Más dolgokban hisz, mint amik nekem
fontosak. Olyan furcsa, eltér tőlem”. – idegenkedünk a mi hiteinkkel ellentétes
hitűektől. Olykor annyira idegenkedünk, hogy képesek vagyunk az “egyetlen szent
hitem” nevében kardot ragadni és megölni azt, akit tulajdonképpen szeretnem
kellene.
Nem furcsa? Sokszor csak azért vágyunk találkozni valakivel,
hogy méricskéljünk, összehasonlítsunk, ítélkezzünk. Mert a bennünk levő kis
“én”, az ego imádja, hogy összehasonlítgasson, és jól esik neki, ha önmagát magasabb
rendűnek, szebbnek, jobbnak, okosabbnak, sikeresebbnek nevezheti, mint
embertársát. Az ego versenyezik, aminek a tétje ez: én jobb vagyok, mint te.
Én > Te
De az lehet, hogy ennek fordítottja történik, amikor “én”
feltekintek a másikra, mert ő jobb, szebb, sikeresebb – titokban irigykedem rá.
Talán kisebbrendűségi komplexusokkal is viaskodom – én nem érek annyit, mint ő.
Én < Te
Bármilyen képletet is használ az ítélkezésből táplálkozó ego,
a lényeg az, hogy képtelen egyenrangú, egyenlő partnerként kezelni a másikat,
csupán alá- és fölérendeltségi viszonyként.
A másik személyről alkotott fogalmainkon keresztül
kapcsolódunk egymáshoz. Nem ember találkozik emberrel, nem lélek találkozik
lélekkel, hanem az egymásról alkotott fogalmak, elképzelések ütköznek. “Gyere,
találkozzunk, mert az egómnak szüksége van rá.”
Egyesek bókolnak nekünk – s bár zavartan szabadkozunk,
titokban mégis igen kellemes érzést okoz: szeretjük azt, aki dicsérő szavakkal
illet minket. Vannak, akik megsértenek minket, kínos, elfojtásra ítélt
tulajdonságainkra mutatnak rá, ezek iránt ellenséges viszonyt táplálunk. A
találkozásaink minőségét mindig megszabják a másik félre aggatott címkéink, előítéleteink.
Pedig valójában mind
ugyanazok vagyunk. Szemeink mögött ugyanaz az éber, életre nyitott tudatosság
sugárzik, csupán a személyiségünk köntösében különbözünk.
Én = Te
A legnagyobb ajándék, amit adhatsz egy találkozás során: a
teljes, osztatlan figyelmed embertársad iránt. Ha befogadó nyitottsággal hallgatod
embertársadat, akkor új dimenziók nyílnak meg előtted: meglátod társadban a
szenvedő- és örülő embert, a kedveset és szépet. Mert mindenki úgy gyönyörű, ahogy van: az élet egyedi, páratlan virága.
Ha befogadó vagy, megnyílsz, életed színesebbé és tartalmassá válik. Az
együttérzés, empátia, szeretet minőségeit bontakoztatod ki magadban. Egy idő
után lehet, hogy egyszerűen csak kedved támad megölelni egy idegent s azt
mondani: “Szeretlek téged, kedves embertársam! Szeretlek, hiszen olyan vagy,
mint én. Én és te egyek vagyunk.”
Tedd szokásoddá, hogy éber
figyelemmel tiszteled meg az embertársaidat! Ha találkozol valakivel és időt
szánsz rá, akkor erre az időszakra teljes, őszinte figyelemmel viszonyulj
hozzá. Nyisd meg önmagad és fogadd be teljesen azt a személyt, akivel
találkoztál. Ha beszél hozzád, elmédben ne a választ csiszolgasd, hanem engedd
be magadhoz a szavakat. S ekkor kapcsolataidban nem az ego találkozik egóval, hanem az emberi szellem önmagával.
Kezdhetek most a gyakorlatot. Nézz mélyen embertársad
szemébe, őszintén nyílj meg előtte “Helló! Itt vagyok veled és szívesen
hallgatlak téged!” – majd tiszteld meg maradéktalan figyelmeddel őt.
