Egók harca helyett valódi emberi kapcsolatok..

Amikor két ember találkozik, akkor valójában személyes álarcok ütköznek. Látlak téged, elképzeléseimből fakadóan előítéleteket fogalmazok meg rólad, megcímkézlek s azt mondom: „Ismerem őt nagyon jól. Ilyen, meg amolyan. Tudom, hogy milyen!” 
Így találkozunk mi egymással, a fejünkben, az egónkon keresztül. 

Igy találkozunk egymással, hogy előítéleteket fogalmazunk meg. Így lépünk egymással kapcsolatba: a fejünkön keresztül.

S amikor így előítéletek és címkék felhőjén keresztül nézek rád, nem látom meg benned azt, hogy hozzám hasonló vagy.

Ugyanaz az értelem csillog a szemeid mögött, ugyanúgy örülsz és mosolyogsz, vagy éppen félsz és rettegsz. Ugyanúgy érző és gondolkodó emberi szellem vagy, mint én. De én ezt már képtelen vagyok észrevenni, mert a helyedbe címkéket és elme-alkotta fogalmakat tettem. Megcímkéztelek s betuszkoltalak egy dobozkába. „Ez meg az vagy, ismerlek téged.”

Társadalmi kapcsolatainkban a magunkon hordott álarcok és szerepek ütköznek: „Nézd, ilyen vagyok én, ilyennek mutatom magam. Ilyennek szeretném, ha látnál engem”. Egót emelünk magunk elé pajzsként, mert félünk megmutatni a meztelen, valódi énünket.

„Vajon hogyan kell viselkednem vele? Milyen arcomat mutassam neki? Mit kell tennem, hogy jól járjak vele, s profitáljak belőle?”

Ha pedig látszólag semmilyen jól felfogott érdekem nem köt a másikhoz, akkor egy felületes és könnyed ítélkezéssel megoldom: „Én jobb vagyok, mint ő. Szebb és okosabb és ügyesebb.” A lényeg az, hogy

Én > Te

De az is megtörténhet, hogy kisebbrendűségi komplexusokban szenvedek, élvezem azt, hogy mártír vagyok, s ekkor így vélem: „Én értéktelen vagyok. Rosszabb, butább, ügyetlenebb, mint más. Nekem nem sikerülhet, én mindenben vesztes vagyok.” Ekkor így szól a képlet:

Én < Te

Ugye, milyen jó érzés megcímkézni embertársainkat? Ugye milyen jó érzés eldönteni valakiről, hogy „ő ilyen, de én más vagyok!” ?

Amikor önkéntelenül, tudattalanul méricskéljük embertársunkat, ítélkezünk fölötte, akkor az egónk csak hízik és hízik – egyszerűen imádja a címkézést.

„Én több vagyok, mint a másik: szebb és jobb, okosabb. Tudok róla mindent, itt van a fejemben minden elképzelésem róla: én más vagyok, mint ő.” - S ettől marha jól érzem magam.

Így látlak én téged, a fejemen, az egómon keresztül: te ilyen meg olyan vagy, ismerlek téged, bekategorizáltalak. S ettől én jól érzem  magam.

Nem vagyunk egyenlőek. Bár ugyanabból az értelemből készültünk, mégis egyedi képességeink, tudásunk és készségeink vannak, s ezzel páratlanná, egyedivé és pótolhatatlanná válunk. A saját világunk egy egyedi, önálló univerzum- s ez az egyedi tudatosság vagy.

Nincs senki, aki bárki máshoz fogható – mindenki a tudatosságnak egy egyedi virága: egyedi formával és egyedi képességekkel, egyedi lehetőségeket hordoz magában. S ez egyúttal ezt a kérdést veti föl: vagyok én, s vagy te, két egyedi virágzás; vajon kreatívan "együttvirágozhatunk-e"?

Lehet, hogy annyira a fejedben éled meg a kapcsolataidat, hogy a legtöbb találkozás embertársaiddal csak tömény unalom és nyűg, egy kolonc, amit el kell viselned.

Találkozol valakivel, s ő el kezd beszélgetni. Alig mond el egy mondatot, az elméd beindul: „Ez nem így van”-s a fejedben máris vitázol.

Elképzeléseid vannak a beszélgetőtársadról, előítéletek, amelyeknek a színes szemüvegén szemléled őt. „Tudom, hogy mit akart ezzel mondani. Olvasok a gondolatai között!”. Dehogy olvasol! Csupán hasonló egód van, hasonló elképzeléseid vannak arról, hogy más mire gondol, s hogy miként látja a világot. Beszélgetőpartnered hangját nem hallod, elnyomja a belső hangod, amelyik vitázik a fejedben: „Nem mond igazat. Ez nem így van. Én jobban tudom!”

Mindannyian csak arra vágyunk, hogy meghallgassanak minket. Hogy elmondhassuk a panaszunkat, beszélhessünk egós játékainkról. S ha nem figyelnek ránk, megsértődünk és begubózunk. Csak annyit akarunk, hogy meghallgassanak minket, tudomásul vegyenek, figyeljenek ránk annyira, amennyire elvárjuk.

Kénytelen-kelletlen el kell viselned egy-egy panaszáradatot, miközben azonosulnod kellene a mártíromság érzetével, s hízlalni a szenvedő identitású egójukat: „Igen, megértlek téged. Ez kegyetlenül igazságtalan dolog! Te áldozat vagy!”

Amikor belemész egy-egy ilyen egós játékba, akkor lovat adsz a másik egó alá, s megerősíted őt abban, hogy szenvedése jogos, akkor fönntartod és erősíted a szenvedő egót, amely ettől még nagyobb lesz, még jobban szenvedő: „Igazat adtak nekem. Most aztán nyugodtan szenvedhetek!”. S fura mód élvezi is ezt a szenvedést, ami fokozódó..

Ilyenkor a legbölcsebb azt tenni, hogy jelen vagy, tudatos vagy, nyitottan befogadó. Látod a teret, amiből a beszélgetőpartnered kiemelkedik, látod a szerepeit, amiket előad, de te nem csimpaszkodsz bele a gondolatokba, hanem tudomásul veszed őket:

„Igen. Köszönöm, hogy megosztottad velem.”

Figyelsz rá. Megérted a benne kavargó gondolatokat, esetleges indulatokat, empátiával érzed az őt leteperő érzelmeket.

Nyugtázod, hogy szívből-lélekből megértetted azt, amit beszélgetőtársad mondott, s egyúttal lehetőséget is adsz arra, hogy kívülről szemlélje önmagát, s hogy a problémájában észrevegye a megoldást.

Ez egy elsőrangú módszer: odaadóan meghallgatsz, megérted őt s hagyod, hogy benne is felmerüljön a megoldás: a megértés, a tudatosság. Ez az, amit tenni tudsz társas kapcsolataidban: jelen vagy, tudatos vagy, s figyelmedet partnerednek szenteled. Igy lesz minden találkozás egy szent találkozás: amiben az emberi bőrbe bújt szellem találkozik önmagával, a szellemmel. 

(Részlet Kery Ervin: "A tudatosság kézikönyve" c. könyvéből)