Ha alaposan
megfigyeled a gondolataidat, a gondolatok természetét, akkor kristálytisztán
megláthatod, hogy miként ámítjuk tudattalanul önmagunkat. Megfigyelheted, hogy
miként írjuk felül gondolatainkkal, elképzeléseinkkel, illúzióinkkal a
„kőkemény” valóságot. Felülírjuk azt a valóságot, ami van, azáltal, hogy
elképzeléseinkkel azonosulunk.
Amikor így
megfigyeled a gondolataidat, tudatos vagy.
A tudatosságod olyan, mint az ég láthatatlan
tere, amelyben létrejönnek felhőkként a gondolatok.
Tudod, hogy te nem a jövő-menő felhők
összessége vagy, hanem az a tudatos tér, amelyben megjelennek a gondolatfelhők.
Erőltetésektől
mentesen, könnyedén figyeled azt, ami a tudatosságod terében felbukkan. Nincs
benned gondolat, nem használsz gondolatokat, mert nincs szükséged rájuk a
megfigyelés során: egyszerűen csak hagyod, hogy a figyelmed terében
megjelenjenek s tovatűnjenek.
Tudatos vagy,
jelen vagy, éberen, spontánul, megerőltetés nélkül, természetesen. És figyelsz:
befelé is és kifelé is. Nem agyalsz, egyszerűen csak megosztod a teljes
figyelmedet a külvilág érzékelése és a belvilág történései közt. Nyitott vagy,
befogadod a hozzád érkező érzeteket: látod a környezeted színeit, formáit,
hangjait, s teljes élményként magadba fogadod. Megfigyelője vagy annak, ami
benned és körülötted történik.
Amint így a
gondolatmentes megfigyelő tudatosságban tartózkodsz, pontosan azt látod,
ami van. Nem beszélgetsz róla a fejedben, nem indítasz egy belső monológot
arról, hogy mi az, mi a neve, milyen tulajdonságai vannak, hogy jó-e vagy
rossz, egyszerűen csak tudomásul veszed.
Elfogadod olyannak, amilyen.
S ekkor
valami csoda történik: elillan
a dolgok szürke, unalmas volta, helyette minden élénkké, élővé, csodává válik:
egy létező csoda-formává, amely kiemelkedik a tudatosság terében.
Aztán egyszer
csak valamire rápillantasz. A figyelmed egy tárgyhoz kapcsolódik. Egy tárgyat
pillantasz meg, amelyhez személyes történet kötődik: egy emlék, erős érzelmi
töltettel. Talán egy ifjúkori könyvet pillantasz meg, amelyet édesanyádtól
kaptál, vagy egy nyakláncot, amit kedvesed ajándékozott neked – s ezek
megindítják spontán asszociációval az emlékek sorozatát, te pedig elveszel
bennük:
„Óh, ez a
könyv.. nagyon kedves emlék fűz hozzá. Édesanyámtól kaptam, aki mindig tündér volt hozzám. Emlékszem arra, hogy a
kórházba kerültem, mert megbotlottam s eltörtem a kezem..”
S ahogy így a
könyvre tekintesz, kezdetben látod olyannak, amilyen: egy kissé kopott, talán
szamárfüles kötetnek, vastag borítóval és kiemelkedő címmel. És tudod, hogy
-minden kétséget kizáróan- itt és most szemléled a könyvet. Tudatában vagy
annak, hogy itt és most te létezel és egy könyvespolcodon levő könyvet
szemlélsz. Nem kell kijelentened, hogy „igen, látom a könyvet”, a könyv
megtapasztalásának folyamata spontánul megtörténik, gondolatok nélkül, s
te tudsz a könyv megtapasztalásáról.
Aztán hirtelen megjelenik
az első gondolat: „Óh.. édesanyám adta azt nekem”, s amint a gondolatfüzérhez
kapcsolódsz, úgy már nem is látod többé a könyvet. Most még a könyv képe,
érzése és tudomása van a figyelmed középpontjában, majd megjelenik az emlék.
Önkéntelenül is felidézed édesanyád mentális képét, s ez a halvány, áttetsző
gondolati kép rátevődik a könyv észlelt képére.
Ekkor már a
szemeiden is látszik, hogy elbambultál, az emlékeidbe feledkeztél. Szemeid
látóterében még ugyan ott van a könyv, de tudatos figyelmedig nem jut el: az,
amit te valóságként érzékelsz nem a könyv jelenléte, hanem édesanyád mentális
képe.
Egy gondolat,
ami spontán asszociációval újabb gondolatokat hoz létre, a gondolatok pedig
egymáshoz kapcsolódnak, s így jön létre egy hosszú történet, egy sztori, egy
belső film arról, hogy milyen voltál te, milyen volt az édesanyád és mi történt
veletek akkor. Szemeid látóterében a könyvespolc van, de nem veszed többé észre
azt, hanem gondolatban a kórházban fekszel s fájlalod az eltört csuklódat.
