Feltétlen szeretet vagy egós csimpaszkodás?

Szeretetfüggők vagyunk - be kell látnunk. Életünk során folyamatosan mások szeretetére ácsingózunk.
Képesek vagyunk bármit megtenni, hogy mások figyelmét magunkénak tudhassuk, s talán semmire sem szomjazunk olyannyira, minthogy végre már valaki, bárki, s lehetőleg minél többen szeressenek minket. És természetesen: a szeretetet hiányoljuk a legjobban ebben a magunknak teremtett egós világban.

A szeretet és az egó kölcsönösen kioltják egymást. Ahol csak szeretet van, ott nyoma sincs egónak, s ahol csak egó van, ott nyoma sincs valódi, feltétlen szeretetnek. 

Ahogy egyre több egó van, úgy egyre kevesebb a szeretet, vagy ha mégis pislákol valamiféle szerető lángocska, akkor az is feltételes: "én szeretlek téged, ha.."

Ahol hangsúlyos az "én", ott egó van, s nincs valódi szeretet.
Ahol szabadon kiáradó szeretet van, ott nincs jelen az egó, vagy csak halvány, pislákoló formában.

Ne harcolj az egóddal..(inkább tudatosodj róla..)

 

A bennünk élő diktátor: AZ EGÓ :-) by CChaplin

Ott van benned, a fejedben egy hang, 
aki folyamatosan belső párbeszédet folytat. Kritizál, moralizál, semmi sem elég jó neki, mindig többet akar minél rövidebb idő alatt - ő az, tudod kiről van szó. Ez a benned levő egó. A kis én, az irányító, aki csörtet-törtet, mindig akar, ítélkezik, mérlegel s diktál.

S mostanra már annyi rosszat hallottál az egóról, hogy talán az a képzet alakulhatott ki benned, hogy 

a tudatosság remek dolog, s az egó pedig rossz.
S azért ez nem teljesen így van..

Egók harca helyett valódi emberi kapcsolatok..

Amikor két ember találkozik, akkor valójában személyes álarcok ütköznek. Látlak téged, elképzeléseimből fakadóan előítéleteket fogalmazok meg rólad, megcímkézlek s azt mondom: „Ismerem őt nagyon jól. Ilyen, meg amolyan. Tudom, hogy milyen!” 
Így találkozunk mi egymással, a fejünkben, az egónkon keresztül. 

Igy találkozunk egymással, hogy előítéleteket fogalmazunk meg. Így lépünk egymással kapcsolatba: a fejünkön keresztül.

S amikor így előítéletek és címkék felhőjén keresztül nézek rád, nem látom meg benned azt, hogy hozzám hasonló vagy.

A fejünkben, elképzeléseink világában élünk..

Gondolataidba merülve sétálsz az úton, majd egyszer csak megbotlasz, elesel és csúnyán megütöd magad.

Máskor meg az ismerőseid pirítanak rád, hogy az úton sétálsz el mellettük s nem ismered fel őket.

Napsütéses tavaszi napon kertészkedsz, s úgy el vagy foglalva a gondolataiddal, hogy észre sem veszed, amint az előtted fekvő gereblyére lépsz. A gereblye fölemelkedik, s jól arcul csap:

– Jujjj!

Hirtelen egy erős fájdalom hasít a fejedbe, s máris hagyod a múltat s jövendőt, és azonnal jelenlevővé válsz.

A valóság, úgy ahogy az van, a szemeid előtt játszódott le. Szemeid ugyan látták azt, de az észlelés nem jutott el a tudatodig.

A rejtélyes tudatosság és a megfoghatatlan tér..

A tudatosság az a tér, ahová a figyelmed kiterjed.

Az a tudatosság tere, amit a figyelmed lámpásként bevilágít.

Talán most a tudatosságod terében egy okostelefon, egy tablet vagy egy notebook áll, vagy egy hagyományosabb könyv, amelyből olvasod ezeket a sorokat.

A tudatosság olyan, mint egy fáklya a sötétben: amit megvilágít, arról tudhatsz, az létezik számodra. De ahová nem esik a fénye, az ismeretlen, nem létező marad számodra.
Ami a figyelmed sugarán kívül esik, sötétségben marad. Nem látod és nem tudsz róla – számodra nem létezik. Csak az létezik számodra, ami -semmi mással nem, mint - a tudatossággal tudsz.

Nem tudsz nem gondolkodni (A gondolataid folyamatosan pörögnek benned!)

Ismered a nyuszika és a kölcsönkért fűnyíró történetét?

”Nyuszikának nagyon megnőtt a fű az udvarában, ezért összeszedte a bátorságát és elkullogott a farkashoz, hogy kölcsön kérje a fűnyíróját. S ahogy bandukolt az úton, így dohogott magában:

-A farkas biztos ma nagyon rossz kedvében van. Elkérem tőle a fűnyíróját, de ő nem adja kölcsön nekem. Ez nagyon csúnya tőle..

Megérkezett a farkashoz, becsöngetett, s amikor a farkas álmos szemekkel ajtót nyitott, a nyuszika feldúltan így kiabált rá:

-Tudod mit, farkas? Nem is kell a fűnyíród!!!..

Így teszünk mi is, tudattalanul.

Elképzeléseket alkotunk arról, hogy mit gondolnak rólunk, s az elképzeléseinket összetévesztjük a valósággal.

Egy történet s annak a vége (avagy "A szerzőről.. s hogyan csöppent ebbe bele..")

Vagyok. 
Egy mély "Én vagyok, létezem" tudomásom van.

Ha címkéket kellene ragasztanom magamra, amik arról árulkodnak, hogy mivel is foglalkozom  szívesen, akkor talán ezekkel lehetne engem megcímkézni:

Kery Ervin, tudatkutató, író, előadó, tudatosság oktató. Mind ugyanazt jelenti: a tudattal foglalkozom.

Tudatkutatóóó???

Nos, ne gondolj kormányzati pénzeken működő nagy laboratóriumokra, s benne fehér köpenyben rohangáló szakállas tudósokra, akik szigorú, átható tekintettel rád néznek, s azt gondolják magukban: „ismerem őt, ilyen..”, mert a tudat kutatása nem így történik. Egyszerűen nem így vizsgálandó..

Üdvözlöm a benned rejtőző szellemet!

Létezik egy csodálatos üdvözlési forma az indiai szubkontinensen. Találkozol valakivel, mélyen a szemébe nézel, felismered a benne rejtőző isteni esszenciát,  kezeidet egymáshoz illeszted a mellkasod előtt, meghajolsz  és őszinte tisztelettel ezt mondod: "Hódolattal üdvözlöm a benned rejtőző isteni szellemet!" Ez a Namaste-szertartása, ami lenyűgöző: mély tisztelet, hódolat a másikban felismert szellem előtt. Mert tudod, hogy ő is, te is ugyanaz vagy: emberi bőrbe rejtőzött isteni szellem..

Emberi fajként különös lények vagyunk. Az élet testet öltéseiként létrejövünk ezen az élettől duzzadó csodaplanétán, ahol minden, de minden egy hatalmas csoda, mert a létezése egy csoda. Hiszen nem feltétlenül kellene bárminek is léteznie. De mégis létezik: egy páratlanul illatozó rózsa, egy kecsesen ívelő fűszál, egy ágas-bogas erdei fa, egy trillázó madár.. óh, mennyi páratlan, egyedi szépség! És mind él, a létben gyökerezik, ő maga az élet testet-öltése, megnyilvánulása.

Az egyetlen valóság most van – öleld magadhoz!

Gondoltad volna, hogy valójában csak a jelen pillanat létezik? Nincs múlt, csak emlékképek és nincs jövő, csak elképzelések – a múlt és a jövő pszichológiai fogalmak. És mi mégis többnyire a múlt emlékeinek koncain rágódunk, vagy a jövőn aggódunk. Múltban és jövőben csatangolunk, csak éppen ott nem vagyunk tudatosan, ahol valójában vagyunk: itt és most!

Óh, mily’ csodálatos érzés, amikor egy fárasztó munkahét végén, a szabadnapon kirándulni mehetsz. Röplabdázol, focizol, gulyást kevergetsz és kóstolgatsz, arcodat simogatják a meleg nap sugarai, selymes a pázsit, madarak trilláznak.. minden csodálatos. Felszabadult vagy, élvezed a létezés pillanatait. Nem töprengsz a múlton, nem képzelődsz a jövőn, hanem ott vagy, élsz, sugárzol az örömtől. De mily’ fájdalom, amikor a nap lenyugszik, hazatérsz, véget ér a gyönyörű élmény. A fejed megint zakatol a számtalan teendőtől, a problémáktól – a varázs tovaszállt.

Amikor teljes egészében átadod magad a jelen pillanatnak, akkor felhőtlenül gondtalan vagy. De amint a figyelmed nem öleli magához a jelent, úgy megint belemerülsz az elme zavaros gondolatainak örvényébe.

Az ítélkezés-mentesség hatalma

Hajlamosak vagyunk túlságosan is könnyen ítélkezni, címkézgetni. Amióta Ádám és Éva a paradicsomban nekilátott mindennek nevet adni, szerelmesek lettünk a címkézések, kategorizálások, beskatulyázások bonyolult szövedékébe.

Ilyen az ego, a bennünk levő kis én. Csak akkor érzi jól magát, ha szebb, jobb, több, mint valaki más. Bárkivel is találkozik, méricskéli azt, megfigyeli a ruházatát, puhatolózik az anyagi körülményei iránt – hogy majd végül néhány szóval „elembertelenítse” áldozatát: te csúnyább vagy, mint én, rosszabb, szegényebb. S mivel én szebb vagyok, jobb és gazdagabb, mint te, ezért az én értékem nagyobb. Én fontosabb vagyok, mint te. Amikor így a bennünk levő hasonlóságokról elfeledkezik, helyette a különbözőségeket veszi észre, akkor párhuzamokat von, aminek egyenlege:

Én ≠ Te. Én > Te.

És ekkor már maradéktalanul jól érzi magát.

Az is előfordulhat, hogy valaki ennek ellentétét teszi: folyamatosan összehasonlítja önmagát másokkal, hogy bizonyítsa mártírságát: én nem vagyok olyan szép, nem vagyok elég jó, nem vagyok olyan gazdag, mint más. Velem a sors cudarul elbánt. Értéktelen vagyok. S ebből identitást farag magának: mártír vagyok, áldozat.

Én < Te

Belefullad önmaga sajnálatába s fura módon ettől jól érzi magát.

Légy hálás!

Tényleg olyan sok mindenért hálásak lehetnénk.. de mégsem tesszük. Megfosszuk magunkat a hála nyitott, boldog érzésétől. Mert azt gondoljuk, hogy nincs miért hálásak lennünk. Ez a pillanat nem pontosan olyan, mint amilyennek szeretném.

„Majd hálás leszek, ha sikerül az életemet pályára állítanom! Majd hálás leszek, ha béremelést kapok! Majd.., majd.., valamikor.. hálás leszek, ha az életkörülményeim ilyenek és amolyanok lesznek.” Soha nem leszel elégedett és így: hálás sem..

Ha eléred azt a célt, amelyet kitűztél magadnak, akkor röpke időre talán egyet jót bulizol s néhány pohár vörösbor után egy fergeteges szex-partival ünnepeled meg a sikeredet. De lehet, hogy mindezt csak konszolidáltabban teszed: hazamész, sört iszol, megnézel egy focimeccset – miközben eltelten hátradőlsz és élvezed a siker zamatát, ami a jelenben történik : „De jó. Elértem ezt. Megnyugodtam. Köszönöm, hogy sikerült!”

Aztán nem telik el sok idő s az elméd megint zakatolni kezd: „Annyi tennivalód van még. Nem érsz rá most, hogy élvezd a jelen pillanatot. Itt egy új cél, ezért kell hajtanod!” – s talál is magának jövőbe kivetített, elérendő célt, ebben biztos lehetsz. „Majd akkor leszek hálás, ha ez is sikerül!”

Élj szívből! (Ne csak fejből!)

Az elme stratégiázik, számításokat végez, mindig nyerni akar. Csak a saját (rövidtávú) hasznát keresi és nem képes érző-gondolkodó emberként empátiát, megértést, szeretetet érezni mások iránt.

Amikor felismered, hogy szemeink mögött ugyanaz az emberi szellem csillog – megérted, hogy mindannyian ugyanazok vagyunk. Emberként ugyanúgy örülünk és bánkódunk, lelkesek vagyunk vagy letörtek, kacagunk és sírunk – az érzelmek színes skáláját éljük meg.

Amikor úgy érzed, hogy valaki méltánytalanul bánt veled, megsértett, nem bocsáthatsz meg neki, akkor ismerd fel, hogy ő azt tette, amit - a legjobb tudomása szerint - az akkori tudatossági szintjén tehetett. Ha te is hasonló élettapasztalatok birtokában lennél, ha te is úgy látnád a világot, mint ahogy ő, akkor te is hasonlóan cselekednél. Bocsáss meg neki, és öleld magadhoz az emberi szellem egy másik formába öltözöttjét.

Ha társalogsz valakivel, akkor ne törődj azzal, hogy az elmédben máris a választ fogalmazzad és cizelláld, inkább teljes figyelmeddel fogadd be embertársadat: lényével, beszédével, egyéniségével együtt.